I. fejezet
 

A fordító előzetese:
Ebben a részben megismerkedünk e könyv írójával, Marc-kal és jó barátjával, Kendrával, aki feltehetően egy idősebb Hölgy, Marc-ot régen és jól ismeri, de többet egyelőre nem tudunk róla.
1887 július 27-én egy nehezen induló beszélgetésükben Marc kénytelen-kelletlen elmeséli Kendrának, hogy aznap reggel a rendszeres reggeli meditációja után furcsa dolgok történtek vele és átélte azt az érzést, amit többen ismernek valamilyen szinten, és ami minden ember vágya lehetne, ha igazán ismerné. (Tolle, Adyshanti, stb jól ismerik, de talán Te is, ahogy jómagam és sokan mások is bepillantottam már ebbe. Lásd külön leírásban később!)
Most ismerd meg Marc leírását erről!

 

De ez még több volt ennél. Végül Kendra unszolására kiböki a vele történtek végét is, hogy igen, a 20. század Amerikájában megjelent  neki egy alak, akinek a nevét mindenki ismeri, Jeshua, elterjedtebb nevén Jézus volt az, beszélt hozzá, és üzenetet hozott.

 

Az  utolsó ilyen, hitelesnek tűnő Jézus megjelenés Saullal, későbbi nevén Pál Apostollal történt, amit az Újszövetségből ismerünk. Vajon ez hiteles? Igaz lehet? És ne feledjük tehát ez 1987-ben történt, és ez az ember, Jon Marc Hammer vagy Jayem (a továbbiakban Marc) ma is él és tanít.
 

Ismerj meg egy szép meditációs leírást, a „Mennyország” érzését és egy 20. századi Jézus megjelenést! Nem semmi! És talán tűnődj el, nem ez az érzés-e az igazi énünk érzete?
És egyáltalán igaz lehet ez az egész? Vagy azt mondod, amit Marc is még nagyon sokáig gondolt róla, lehet, csak képzelgés az egész?

 

A továbbiakban Marc és barátja Kendra beszélgetésében Marc tehát folyamatosan kételkedő, aztán bevallja, hogy tulajdonképpen megrémült, bevallja, hogy fél ettől az egésztől..

Ekkor Kendra felidéz egy emléket, ahol egy Jeremiás nevű csatornázott lény, megmondta Kendrának, hogy ők ketten, Marc és Kendra már korábban is találkoztak Jeshua-val, nem is akárhol.

Mire Marc is előhúz és vonakodva elmesél egy 3 évvel ezelőtti történetet, amikor egy üzleti autóúton meglátogatott munkatársaival egy Jónás nevű prófétát, aki megdöbbentő dolgokat mondott neki.

Sőt egy átlagos szombat reggelen Jónás szólt hozzá az elméjében.

Aztán mindketten jártak Jónás előadásaira, ahol, újabb rejtélyes esetekre derült fény.

 

Szóval voltak itt előzmények bőven, csak belül el voltak nyomva, de Marc  továbbra is óvatos és bizalmatlan.

 

Persze meg lehetne kérdezni Jeremiást és Jónást is, hogy mi lehet az egész, de végül Marc kifakad:

„Kendra, én nem akarok elmenekülni és nem akarom azt se, hogy olyasmiről kérdezzenek, hogy valaki valahogyan időnként más emberi testekben tartózkodhat, amit ráadásul  éppen én tapasztalok. De nyitott maradok, Ok.? Egyelőre azonban jobban szeretném a saját munkámat végezni továbbra is."

 

Mint kiderül Marc még a Jeshua megjelenés hitelességének ellenőrizésétől is fél, el szeretné kerülni. Végül Kendra némileg megnyugtatja, Marc is bele nyugszik, hogy Jeshua azt mondta, csak le kell írni, amit mond, ez csak nem árthat neki.

 

Aztán Marc-nak eszébe ötlik, hogy nem is ez volt a legelső találkozásuk.. Egy szép kis közbeékelt epizódban elmeséli Kendrának a néhány héttel azelőtti tengerparti legeslegelső rövid találkozóját Jeshuával.

 

Itt valami különös dolog történt és történik, állapítják meg mindketten.

Végül kissé Marc is megnyugszik, békésen teáznak tovább. Marc felidézi, hogy eddigi spirituális érdeklődése mindig kelet felé hajlott, nagyon sok ismeretet összeszedett. És ezt Kendra is tudja róla.

Aztán Marc csak kifakad:

„Tudod, ha a hindu panteon egy istene tűnt volna nekem  elő, mint Krishna, vagy talán Rama, vagy talán egy jó öreg Zen pátriárka, a fenébe is, vagy maga a Buddha! Akkor nem hiszem, hogy ezzel bajom lenne, mert a múltamhoz illeszkedne, ugye? De Jézus maga? Jéééééézzzus, Kendra!"

 

Aznap mikor Marc egyedül marad, -lássunk csodát- megérkezik Jeshua első hosszabb tanítása, ami csodálatos és tartalmas, Marc-ot is lenyűgözi, és végén csak attól tart, nem fogja tudni megérteni. Olvasd el!

 

Aztán augusztus közepén megjön a második tanítás is Jeshuától. Lenyűgöző.

 

Marc mindkét tanítást lejegyezte, ahogy Jeshua kérte, Kendra elolvassa, aztán megbeszélik.

Kendra most is lelkes és támogató. "A Fiú Egy." ,ez például mélyen megérinti Marc-ot is, látszik hogy tudatosodik benne, hogy érdekes, szép tanítást hall, de azt is biztosnak tartja ő ilyen tanítást nem tud megosztani. Már attól is kiakad, hogy Kendra Jeshua-t a valódi Jézusnak tartja.

 

A két barát szeretettelien drámai, elgondolkodtató párbeszédével és egy nagy nyitott kérdéssel ér véget az I. fejezet. (Olyannyira, hogy ezt a részt piros betűkkel írtam. Nagyon mély kérdésekre utal ez.)


I.              fejezet
 

Minden és mindenki
csak egyetlen okból van itt,
hogy ráébredjen az igazságra,
és újra hazatérjen.

 

 1987. július 20

 

„Jól vagy?” kérdezi Kendra

 

„Huh?”

 

Egy pillanatra hátrafordulok, ránézek, majd gyorsan vissza.

 

„Igen, jól”.

 

Motyogom ímmel-ámmal, miközben a kanapéba süppedve felteszem a lábam a fonott ládácskára, ami kis kávézóasztalként is szolgál.

 

Kendra kezébe veszi a csészéjét és előrehajolva nyugtalanul kortyolgatja, majd megáll a kezében a csésze.

 

„Biztos, hogy jól vagy?”

 

Nem akarok erről beszélni, de igaza van. Nem, tényleg nem vagyok jól. Egész nap zavart vagyok. Nem örülök, de a televíziózás sem fog segíteni. A technika nálam ilyenkor is, mint mindig, úgyis csődöt mond.

 

„, Ma reggel –uh- egy érdekes spirituális élményem volt. Azt hiszem, ez aggaszt egy kicsit.”
 

„Kicsi…it? Ez neked „kicsit? Igazából itt sem vagy mióta egy órával ezelőtt bejöttél ebbe a szobába.”

 

Leteszi a csészéjét, hátradőlve felém fordul, és csak néz rám. Tudom, most nem szabadulok.

 

Sóhajtok egyet, hagyom, hogy vállam ellazuljon, hadd jöjjenek azok a reggeli emlékek…

 

„Lássuk csak, elmondom!

Bekapcsolom a vasalót, amíg melegszik, felszaladok a konyhába bekapni a reggelimet. Egy kis gyümölcslé, joghurt, két tojás, egy csipetnyi vanília, egy nagy banán és két evőkanál „spirulina” étrend-kiegészítő. Be a keverőbe, megvan a kapcsolója is, hamar kész az egész, sötétzöldre kavarva.

 

’Ó. az életünk csodás gyönyörei!’, gondolom magamban. Néhány korty, és a gyönyör máris elillan.

 

Vissza a vasalóhoz! Még nem teljesen kész. Nos, addig megnézhetem minden a táskámban van-e. Iratok? Rendben. Szemüveg? Rendben. Toll? Rendben. Tuti minden? Mi maradt ki? Miért ragadok itt le mindig? Valami biztos kimaradt. Van egy szörnyeteg a táskámban, ami mindig elintézi, hogy valamit itthon hagyjak.

 

Vállat vonva bezárom és leteszem az aktatáskámat az előszobában. Ma veszélytelen, úgysem fogok túl közel kerülni senkihez, amikor beszélnem kell.

 

Végre a vasaló is kész, és néhány perc múlva már egy majdnem tökéletesen kivasalt ing van rajtam. Gombok begombolva, minden rendben, befordulok a hálószobába, hogy felvegyem a nyakkendőmet, amikor valami hirtelen történik velem.

 

A semmiből, minden nyilvánvaló olyan ok nélkül olyan hirtelen hatás ér, amit a meditációimban sem éreztem még soha. Egy hirtelen gondolat hatása ez, de olyan erős, hogy szó szerint ledermeszt.

 

Végül sikerül kicsit összeszedni magam, de először csak ennyi jut eszembe:

 

Ez abszurd. Ez lehetetlen, időm se volt, hogy elkerüljem.

Mindazonáltal „a gondolat” ott marad. (Ha egyáltalán „gondolatnak” nevezhetünk egy olyan érzést, amely eltölti az egész testet, ugyanakkor egy hang is kíséri, ami látszólag körülötted szól.)
 

Valójában ez a dolog, annyira erős és hatásos, hogy a szokásos teendőimet is azonnal összekavarja, így amint visszaérek a nappaliba, egyszerűen csak ledőlök a kanapéra.

A lábaim felett kipillantva az ablakon a Puget Sound vizein egy tankhajó halad lassan elhagyva a Vashon Island partjait.

 

„Valóban, ez abszurd.” E „hirtelen jelenség” hangja bennem most már azért sokkal lágyabb, mintegy utolsó próbálkozásként, hogy a figyelmemet még megragadja.

 

Könnyedén, finoman, ritmikusan lélegezni kezdek. Kis idő múlva a szemeim is kezdenek lassan lecsukódni és egyre inkább tudatába kerülök az szikrázó, örvénylően felbukkant gondolatok sokaságának.

Először megdöbbentőnek tűnik, ahogy felidézem a pillanat kavargó érzéseit, amik közben más örvénylő gondolatokat is generálnak.

 

De lassacskán egyre több jelét fedezem fel egy olyan új, tartalom független látásmód és érzés megjelenésének, ami egyre mélyebben és mélyebben megnyugszik magában a tudatosságomban.

 

Aztán már egyre növekszik bennem a béke és a nyugalom érzése, mint mikor a tengerpartra kicsapódott hullámok szép lassan visszafolynak a hatalmas, nyugodt tengerbe. A gondolataim is egyre inkább lecsendesednek, míg végül a csend teljes lesz.  A lelkem nyugalma immár csendes, tiszta és üres.

 

Ahogyan a „Tudomány Istenei” a „meditációs élményt” a test élettani mechanizmusai relaxációs válaszának magyarázatára redukálják. úgy az enyhén szólva legkevésbé sem utal e legcsodálatosabb tapasztalat érzésére. Ez természetesebb a legtermészetesebbnél.

 

Tökéletes nyugalom, csend kezdődik, de nem a szokásos gondolatok újjászületéséhez. Az ürességből lágy arany-fény csillan át, mint egy parányi, fénylő csillag az éjszaka sötétjéből. Ez a fény aztán könnyedén, egyenletesen növekszik, tágul, és egyre tágul, közelebb és közelebb jön egészen addig, amíg teljes belső látásom eltelik vele, amíg teljes belső lényemet is elborítja, és nem marad semmi más, csak ez a Mennyei Fény.

 

Kendra elbűvölten hallgatja az elbeszélésemet.

 

„Ez Az, Kendra. Tudom, elcsépelten hangzik, de Ez Az!”

 

Arcán némi tanácstalanság látszik, de nem szól semmit.

 

„Úgy értem, ez az a hely, ez az az érzés. Ha ebben az érzésben tudnék élni, ezen a helyen, akkor sehova nem kellene menni, semmire nem kellene törekedni, semmiként és sehol nem kellene létezni, vagy semmivé sem kellene válni. Van ennek így értelme ?”

 

Most meg vajon miért mosolyog? Miért ragyognak a szemei?

 

„Oh, Marc! ez csodálatos!’

 

Kendra kicsit ellágyul, aztán folytatja:

„Nagyon szerencsés vagy, tudod-e?”

 

Ez a mondata kicsit megdöbbent. Egy jó ideig csak bámulok rá.

 „Szerencsés? Kendra…”

 

„Marc”-, szakít félbe, -„tudod hány ember szeretné megtapasztalni ezt az állapotot?  Te nagyon sok kultúra, filozófiai irányzat, vallás könyvtárnyi tudásával rendelkezel. Tudod azt is, hogy a szívükből szólva mindannyian más módon, de ugyanerről próbálnak beszélni, az ilyen tapasztalatokról.”

 

Nyilvánvalóan azért, mert a lényeg mindegyikükből hiányzott, viszem tovább magamban a gondolatot. Talán mert ezt én sem fedeztem fel tejesen, amikor az előbb megpróbáltam elmesélni a történteket.

 

Most azt veszem észre, hogy a lélegzetem kicsit gyorsulni kezd és egyre nagyobb a feszültség az állkapcsomban is.

 

Kendra hallgat, csak a tekintetével kérdezi, mitől ez a hirtelen izgatottság..

Nem is bírom tovább magamban tartani, megtöröm a csendet:

 

„Ez,… ez, uh, nos, ez még ennél is több volt!”

 

„Még több? Mi volt több ennél? Marc,” kérdezi szinte könyörögve, „mi több lehetett ennél?”

 

„Kendra”,

kis szünetet tartok, megfordulva ránézek,

„Megígéred, hogy soha senkinek nem szólsz erről?”

 

„Soha többé nem mondhatsz nekem semmit, ha ezt most nem mondod végig!” – kiáltja Ő, ahogy szavaival szeretettel, de már nem olyan lágyan bökdösi a bordáimat.

 

Már másfelé nézek, de nem kívül, hanem inkább befelé figyelek, a mindig friss, élő elmémbe és abban a memóriámban kutatok tovább, melyben az ilyen fajta emlékezet létezhet bennem, és valahonnan tudom, hogy ez valahogy mindig kitisztul.

 

„Kinyitottam a szemem és egy éles fény láttam a látóterem közepén  A fény szívéből egy forma kezdett kialakulni, valakinek az alakja. Ahogy előtűnt, úgy látszott, valamilyen hosszú, fehér ragyogó ruhában van. Az alak közelebb jött hozzám, de valahogy végig azonos maradt azzal a Fénnyel amiből előjött.

 

Egyre könnyebb lett tovább beszélni erről, így megfordulok, és Kendrára nézve folytatom.

 

„Ahogy az alak egyre közelebb jött, hirtelen felismertem. Hiszen Ő a barátom, akit sok éve nem láttam, bár mindig körülöttem járt, akire ha rápillantok, kérdés és kétségek nélkül pontosan tudom, ki Ő. Bár most is olyan érzésem volt, hogy nem a fizikai szememmel látom őt. Mondd csak, van ennek értelme?

 

Kendra arcán látom a választ, a megértést, és elfogadást, így tudom folytatni.

 

„Ő egyre közelebb és közelebb jött, és ahogy nézett engem, én az öröm és melegség egyre növekvő energia hullámait éreztem. Úgy tűnt a szemeiből, hogy belém lát, átlát rajtam, és úgy éreztem, feloldódom abban a hihetetlenül békés tekintetében.”

 

Most már szünetet tartok, nem biztos, hogy folytatni szeretném, de Kendra nem hagyja annyiban. Leplezetlen kíváncsiságot látok rajta. Egy pillanatra most vizsgálgat is egy kicsit.

 

A fenébe! - mondom közben magamban- Most jól sarokba szorított! Már ismerem ezt a nézését. Úgysem fog békén hagyni, míg mindent el nem mondok.

 

„Mit volt még?”-

 

„Azt mondta bennem, vagyis nekem, hogy sejtem én azt.”

 

„És?” Most már azt se hagyja, hogy levegőt vegyek.
„Mit mondott?”

 

A vállam kicsit előregörbül, az állam a mellkasomra ejtem:  
„Azt mondta egy üzenetét akarja átadni nekem. És a munkájáról. amit csinál, vagy ilyesmiről van szó.”

 

„És?”

 

Hogy lehet ilyen könyörtelen!

És miért küzdök én itt ezzel? Kendra mindig velem volt. Mikor „fent” voltam, aztán mikor „lent”, akkor is. Még a legmélyebb mélypontjaimban is. Jobban ismer, mint bárki,- lehet még jobban, mint én magamat-, és így is szeret engem! Ha ez nem egy csoda, akkor nincsenek is csodák.

 

De a pokolba is! Ő még sem az FBI!

Aztán csak kibököm a történetem végét is.

 

„Azt mondta, ismerem őt, az életét is, uh…., és megmondta a nevét.”

 

Halkan folytatom.
”Ez egy olyan név és élet, ami úgy tűnik, az egész világon a mai napig rejtély.”

 

„Micsodaaa?!”
Nos, ha próbára akartad tenni a türelmemet, mondhatom, most aztán sikerült!”

 

„Jó, jó. Azt mondta, úgy ismerem őt, mint Jeshua.”

„Úgy érted, Jeshua volt!? Akit mindannyian Jézusként ismerünk!?”

 

„Igen,  Ő Jeshua volt.”

I/2. rész

Most ettől Kendra még inkább belelelkesedik:

„No, és mit mondott még? Mi az üzenete? Ó, Marc , ez csodálatosabb, mint gondoltam!  Mit fog tenni, mikor...?

 

„Elég!”  Kezemet is felemelve csendre intem.

 

„Ugyan mi ebben olyan csodálatos? Kendra, itt egyszerűen az történt, hogy egy szép békés meditációm közepén egyszer csak előállt egy lény, mellesleg bejelentette, hogy Jeshua, azaz Jézus a neve és hogy kapok tőle néhány üzenetet, nos, a tetejében azt is mondta, hogy én már ismertem őt.

 

„Jó, de mi ebben olyan nagy dolog ?”

 

„Mi a nagy dolog? Istenem, szerinted, azt akarom, hogy ez egyáltalán tovább folytatódjon? Nézd, beismerem, nyitott vagyok ilyesmik olvasására is, de csak ennyi,”

 

Megfogja a karomat:

„Tényleg csak ennyi, Marc?”

 

„Nos, arról van szó, hogy ez igazából megrémít.
Úgy értem, jó, jó, hogy tanultam, olvastam metafizikát meg hasonló dolgokat, de persze. csak az érdeklődő, a külső megfigyelő szemszögéből. amennyit adhat nekünk az elme, az intellektus.
De hatalmas űr van intellektusunk és a tényleges tapasztalataink között. Szóval, ezek az én korábbi egyszerű ismereteim csak puszta ismeretek, és semmin sem változtatnak, érted?
Könyveket olvasok, meditációs csoportokat vezetek, előadásokat tartok, stb., de ezek mellett én magam biztonságban érzem.

Egyébként is mi van, ha ez csak egy nagy egós illúzió? És mi van, ha én meg egy ilyenre teszek fel mindent?”

 

A mosolya elhalványul és rájön, hogy a félelmem nagyon is valós.  Egy percre elcsendesedik, megfontoltan elővesz egy cigarettát és rágyújt

Még mindig a padlót nézve kérdezi:

 

„Emlékszel, mikor elmeséltem neked Jeremiás gyűlését és az ott történteket?

 

A kérdése felfrissíti a memóriámat és előre rohanok a tudatomban, mintha valaki a biztonsági őröket eltávolította volna, előszedett volna egy emléket egy apró fényes sarok homályos polcairól, lefújva róla a port, láttatva  a címkéjét.

 

„Jeremiás”- Ő egy BillieOgden által csatornázott nem fizikai lény volt, Kendra kapott tőle egy furcsa. ellenőrizhetetlen információt 1987 márciusában. Valamit a jövőre vonatkozóan

.

„Igen, emlékszem. Ebédelni voltunk Balllard kévézójában.”

 

„Emlékszel, mit mondtam neked?”

 

„Nagyjából.”

 

Tudja, hogy nem akarok erről beszélni.

Felismerve vonakodásomat, feláll, kicsit egyenesebben és határozottabban beszél:

 

„Jeremiás, ha emlékszel rá, meglehetősen megdöbbentő dolgot mondott nekem rólad és Jézusról.  Nem emlékszel, milyen izgatott voltam e miatt?”

 

„Jó, jó, emlékszem, de azonnal el is felejtettem és mostanáig eszembe sem jutott.”

 

„Nem találod, érdekesnek, hogy egy csatornázott nem fizikai lény, akit sosem láttál, azt mondja, te és én már akkor ismertük egymást és ott voltunk, amikor Jézus a hegyen a prédikációját, a „Hegyi Beszédet” tartotta?  És én még a nevedet sem említettem előtte neki.”

 

Megrezzenek. Most én is veszek egy cigarettát. Forgatom a kezemben, vizsgálgatva a kis dohányszálakat. De hiszen nem is dohányzom.

 

Kendra folytatja:

 

„Akkor is elmondtam, most is újra elmondom: Amikor Jeremiás erről beszélt, azt mondta ez olyan volt, mintha egyszerre minden tágra nyílt volna előtte. Marc, semmi kétségem, még ha te ragaszkodsz is ahhoz, hogy ez így túlságosan erőltetett vagy hihetetlen. És most nálad valami hasonlóról van szó. Egyébként meg, mi bajod ezzel az egésszel?”

 

Megelégeltem a dohányszálak piszkálgatását és letettem a cigarettát, megszabadulva a dohánymaradékoktól is.

„Végül is bármikor elmehetsz, meglátogathatod Jeremiás-t, hogy megkérdezd tőle, mi folyik itt.”

Sóhajtva felállok a kanapéról, odasétálok az üvegajtóhoz, szélesebbre nyitom, hogy érezzem a szellőt, ami éppen kezd feltámadni. Ez a szél már valószínű, az északnyugaton rejtőző eső-istenek előjelzője.

 

A gondolat, hogy még ilyen láthatatlan lelkekkel, lényekkel, vagy láthatatlan létezőkkel vagy bármik legyenek is, szóval, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznom, nem éppen vonzó számomra.

 

Elkezdek beszélni, anélkül, hogy Kendrával szembenéznék.

„Tudod, vagy 3 éve egy barátod autójával jöttünk hazafelé egy Seattle-ből egy üzleti szemináriumról. Ahogy beszélgettünk, Lindya   egyszer csak hozzám fordult és az javasolta menjünk látogassunk meg valami Jónás-t. Akkor olyan határozott érzésem támadt, hogy ezt nekem meg kell tennem. A fenébe, pedig azt hittem, valami zenekarról vagy hasonlóról van szó. Ő egy kicsit tétovázott, aztán elmagyarázta, hogy Jónás egy csatornázott lény.”

 

Most odafordulva Kendrához folytatom.

 

„Istenem, ettől a szőr is felállt a karomon. De aztán rájöttem nem a félelem miatt, hanem azért, mert ez kifejezetten csupán az Ő javaslata volt. Azelőtt még sosem éreztem meg távolról ilyesmi dolgokat, amikből kirínak a mesebeli butaságok. De mentem vele.

És valahogy semmi ilyet soha még nem éreztem. Mikor ott voltunk, olyan volt, mintha Jónás tudta volna, miért jöttem, és kétséget nem hagyott felőle, hogy tökéletesen ismeri a belső lényemet is.

 

Visszatérve ledőlök a kanapéra, Kendra még mindig szívja a cigarettáját, de most nem zavar

 

„Ő mondott néhány dolgot, ami érzéshullámokat keltett bennem, szóval olyan érzésem volt, egy olyan felismerés, hogy igaz, amit megoszt velem. Néhány dolog, amit mondott folyamatosan feljött bennem és valahogy tudtam, hogy ez különösen fontos számomra, bár fogalmam sincs, miért. Azt mondta:
Barátom, Te olyan ember vagy, akit akár filozófusnak is nevezhetnének. Nem így van?

Valójában, te kapcsolatban voltatok - ahogy most megértenéd, egy „múltbeli inkarnációdban”- egy nagy emberrel, egy igazi nagymesterrel, És abban biztos lehetsz, hogy a nagy ember nem te voltál, de te voltál kapcsolatban vele.

 

Ránézek Kendrára és villámgyorsan kitalálom a kérdését.

 

„Nem, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, ki ez a „Nagy Ember. 

Amíg beszélt, mintha hegyes tűk futkároztak volna le s föl a gerincemen. Gondolkodni sem tudtam, nem hogy megszólalni.  Végre Jónás azt mondta, jó lenne szünetet tartanunk, és sok mindenen el kellene töprengenem.”

 

„Az eset óta „kiütést kapok” az úgynevezett „misztikus” tapasztalatoktól, nem is szólva a furcsa egybeesésekről, megérzésekről, emberekhez és könyvekhez való mély érzelmi vonzódásokról – ilyenkor mintha valami láthatatlan mágnes játszadozna velem ide-oda húzogatva.

 

Aztán, egy átlagos szombat reggelen egyszer csak azt hallom, hogy az elmémben Jónás szól hozzám. Kiugrottam az ágyból és lefirkáltam a szavait, Ő a megszokott szavait, kifejezéseit használta, mint pld. „az Isten szerelmére” vagy „ye”-t mondva a „te” helyett. Tudod, mennyire óvatos és bizalmatlan vagyok az ilyesmiben.”

 

„Persze, jól tudom! És ne feledd azt a Bellevue-i előadását, amikor hallottad, hogy elmondta nektek, hogy közvetlenül elmédben tudott veled úgy beszélni-, hogy még az esti órák előtt közvetlenül az elmédben felkeresett, beszélt hozzád, és el is mesélte mindenkinek, hogy így tudott kommunikálni veled.”

 

Jól tudja Ő is, hogy ez nem olyan emlék, amit el lehet felejteni.

 

„Igen! És én akkor is és most is óvatos és bizalmatlan vagyok”

 

Ő végül nagyot szív a cigarettájából, ami hosszan és fénylően felparázslik.

 

„Tudod Marc, ha nem bízol Jeremiás-ban, még bármikor megkérdezheted Jónás-t is erről.”

 

Minden megfontolás nélkül válaszolom: 

 

„Kendra, én nem akarok elmenekülni és nem akarom azt se, hogy olyasmiről kérdezzenek, hogy valaki valahogyan időnként más emberi testekben tartózkodhat, amit ráadásul  éppen én tapasztalok. De nyitott maradok, Ok.? Egyelőre jobban szeretném a saját munkámat végezni továbbra is.

 

Ő csak figyel és engem tanulmányoz. Érzem. Vajon milyen finom információk előbukkanását érezheti bennem?

 

„Több mint 3 éve, hogy ismered és mélyen csodálod Jónás-nak a szeretetre vonatkozó útmutatásait és tapasztalatból is tudod, hogy a szándékai kifogástalanok. Vajon ő mit mondhatna, amitől félned kellene?”

 

Ez az. Éppen ez az, amit most felhozott, ez a dolog. A félelem.

Kicsit felé fordulva behajlítom a lábaim, majd keresztbe rakom őket. Nem jó így, talán fordítva. Ez sem jó. Végül csak visszateszem rendesen a padlóra.

 

„Nézd, azt hiszem, itt csak két lehetőségem van.

Jónás vagy azt mondaná erre, hogy ilyen lehetséges, vagy azt, hogy ilyen nincs, ez csak az én hatalmas képzelőerőm eredménye.”

 

Kendra meglepettnek látszik:

„Hát akkor meg mi a baj ezzel?”

 

„Kendra, hát nem látod? Ha ez történik, akkor valamit kezdenem kell vele.  És ha valahogy mindez kikerekedik, tényleg az lesz a gond, hogy foglalkoznom kell vele, és legyen bármi, ez olyan, ami mindig megköveteli a az odaadó figyelmemet, és  valószínűleg  utánam jön, még ha már a Nyugati Állami Kórházban is kell meglátogatnia, akkor is.

 

„Ettől félsz?”

 

„Azt hiszem mond a két lehetőségtől tartok Most éppen annyira, hogy elkerülném ezt az egész témát.”

 

„Nézd, végül is itt, most ezt te irányítod, nem? Miért ne hagyhatnád egy ideig, és ha nem tűnik jónak, bármikor egyszerűen abbahagyhatod. Senki nem oszthat meg semmit senki mással, ha az illető nem akarja.”

 

Természetesen igaza van. Ez a nyilvánvaló igazság kicsit megnyugtat. Most már könnyebben is lélegzek.

 

„Nos Jesua azt mondta, el kell kezdenem leírni, amit mond. Amikor Ő itt van, amit tennem kell, csak annyi, hogy rá kell fókuszálnom a figyelmemet, és ahogy kinyitom a szemem, képes leszek fenntartani a kapcsolatunkat. Nem hiszem, hogy esetleg ez bárkinek árthat, ugye?”

 

Az ablak felé fordulok, a meleg nyári nap már elbújt a Vachon sziget tetejénél húzódó sötétkék felhők mögött. Az esőistenek fenyegetései is eltűniek. Hátra sem fordulva folytatom:

 

„Van itt még egy dolog. Ma reggel eszembe jutott, hogy nem is ez volt az első alkalom, hogy kapcsolatba kerültünk.

 

Kendre gyorsan odajön, kezét a karomra téve kérdezi:

„Nem? Még mikor…..?

 

„Néhány hete, mikor mindannyian a tengerparti kempingünkben voltunk."

 

line

 

Kora reggel van, hajnalodik, az éj is olvadozik már szép lassan. A homokos parton  a víz szélén sétálok, először kíváncsian jobbra pillantva a felhőtlen horizontra; aztán előre a távoli meredek sziklára, ahol egy alig észrevehető vízesés ereszkedik alá csendesen, és méltóságteljesen omlik az óriás sziklákra, hogy aztán lent a tengerrel randevúzzon.

 

Hirtelen egy sas röppen fel a lejtős domboldalakat szegélyező magas örökzöldek egyikének tetején levő őrhelyéről. Hatalmas szárnyaival erőteljesen szeli a levegőt . Szúrós szemekkel figyel mindent, ami alatta elterül.  Nem kérdés, melyik országban vagyunk.

 

Itt létünk immár szokássá vált. Mióta először véletlenül rátaláltunk e pompás helyre, évente legalább egyszer eljövünk ide.

Nyári lakokat, tábort építünk a bőséges víz sodorta fákból, felfedezve az árapály által létrehozott vég nélküli medencéket, melyeket a csillagok lombkoronája is betakar, így egyszerűen soha nem láthatók sehonnan, a közeli civilizációtól sem. Nem egy ilyen strand van a környéken, ami könnyen megtalálható lenne, de szerencsére csak annak, aki ismeri az utat erre.

 

Lesétálok a táborunktól egész a tengerpart legészakibb végéig, és a sast azonnal meglátom, figyelem, ahogy szárnyalva leszáll és megpihen egy üres ágon. A kedvenc „üldögélő-helyemhez” érek, egy sziklához, ami elég magas ahhoz is hogy lássam a tengeren szörfözőket is. Guggolva figyelem a őket, amikor egyszerre csak hihetetlen kegyelmet és szépséget kezdek érezni. A szikla és a szörfözők összefolynak.

 

Lefelé bámulva nézem ennek a csodás látványnak az összjátékát, a ritmusa valósággal belém hatol, míg nem kezdem érezni is, amit hallok.

 

Valami furcsa érzés, ami elkezd növekedni bennem. Egyáltalán nem olyan, mint a fájdalom és természetesen nem is fájdalmas. Ez inkább egy gyenge vibrálás, rezgés. A testem közepén a szívem tájékán.. Most mozgásba jön és elkezd növekedni, bővülni, és felemelkedve a fejemet is betölti. Úgy tűnik, olyan furcsa, hogy én vagyok, aki érzem ezt, de mintha ugyanakkor kívülről is passzív szemtanúja lennék ennek a kis szokatlan jelenségnek.

 

„Helló, Marc.”

 

A szavak kiolvadnak abból a rezgésből, olyan világosan és elkülönülve, mintha valaki közvetlenül a fülembe beszélne. Ezzel együtt úgy tűnik a rezgés is változott, energiát és melegséget kezdek érezni, de teljesen más volt ez, mint amilyen hasonlót valaha is éreztem. Ez fenséges, békés, és leírhatatlan.

 

A szavak megdöbbentettek, mert létezik hasonló esetekben egy félreérthetetlen, egyértelmű ismertség-érzés, mint amikor az, az ember, akit a legjobban szeretsz  a világon, felhív telefonon, és csak egyszerűen annyit mond „Helló”, ám te pontosan tudod, hogy ki az.

 

„Örülök, hogy ide jöttél.

És hajlandó vagy megengedni, hogy e kommunikációnk most létrejöhessen..

Biztos lehetsz benne, hogy a jövőben gyakran és többet fogok veled beszélni.”

 

De én már nem bírom tartani a kapcsolatunkat.

 

Az energia elhalványul és ismét hallom a szörfözők zaját a szikla mögül. Látom a napfény csillogását az óceánon, és ugyancsak az erős szelet is közvetlenül a bőrömön érzem. Rádöbbenek, hogy ezekről eddig semmit nem tudtam: sem szörfözőkről, sem szellőről, sem napfényről.

 

A fejemet rázva felemelkedem, de most ez fájdalmas. A lábam merev. Vajon meddig ülhettem így?

 

Mi volt ez? Mormogom magamban, mikor végre meg tudom mozgatni a lábamat is. Óvatosan lemászok a szikláról, az utolsó lépéseknél a lábamat már a homokban melengetem, amit közben a reggeli égbolton már felemelkedett Nap felmelegített.

 

Elkezdek visszasétálni a táborba, és hirtelen zaklatottság fog el. Először persze tiltakozom. „Nem, ez nem lehet.” Pedig tudom, hogy ez volt és meg is van, valahol legbelül magamban, de hogy mi is ez, nem tudom megnevezni. Vagy talán jobb, ha elfelejtem.

 

Visszaérve a táborba, a barátaimat már nyüzsgésben találom, a reggeli megkezdődött. Én csak csendesen leülök, bámulom a szelíd hullámokat, ahogy partra érnek, majd visszahúzódnak a tengerbe, időtlen, ritmusos hangjukkal vigasztalva, miközben az érzelmeim valahol mélyen kavarognak bennem, de úgy, mintha valami ismeretlen helyről jönnének. Vagy ez csak egy régen elfelejtett hely lenne?

 

line

 

„Kérsz még egy teát?"

 

Kérdezem, miután elmeséltem a tengerparti tapasztalataimat.

Kendra nem válaszol. Ül mozdulatlanul, nem is annyira rám nézve, mint inkább rajtam keresztül.

 

Ámegyek a konyhába, felteszem a vizet forrni.

„ Borsmenta ismét?”

 

Ő feláll a kanapéról, a konyha ajtóhoz sétál, aztán a falnak dől. Nem hiszem, hogy hallotta a kérdésem, hogy milyen teát akar, így még egy borsmentát csinálok neki.

 

-„Most már emlékszem.”-

 

A hangja lágy, tekintete az emlékeibe réved.

 

„Emlékszem, hogy láttalak egy farönkön üldögélni, céltalanul rugdostad a homokot és az óceánt bámultad. Meglepődtem, azt hittem valami történhetett veled, de mégis úgy tűnt, nem lenne helyes zavarni, így tovább segédkeztem a reggelinél.”

 

A teacsomagot a kerámia edénybe helyeztem és ráöntöttem a forró vizet. A fedél visszahelyezése után visszatérek a tűzhelyhez, ezúttal eszembe jutott kikapcsolni is.

 

-„Marc, azt hiszem, el kell fogadnod, hogy valami különleges történik itt, ugye?”

 

Leveszem a fedelet a teáskannáról, lehajolok és belepillantok a már kissé elszíneződött vízbe, a gőze felemelkedve melegíti arcomat. Igen, ahogy szagolni kezdem, ez borsmenta.

 

A fedél visszahelyezése után szembe fordulok vele.

 

„Igen, itt valami történik. De egyáltalán nem zavar, mondhatom, a legkevésbé sem. Nem kérdeztem rá, mi célja ennek, és nem tudom, mit kezdjek vele, még azt sem tudom, hogy miért éppen ez történik. Azt hiszem, ez azért mégis kicsit zavaró.”

 

„Ó, ez egy ragyogó megfigyelés!”

 

Csillogó szemmel, egyúttal egy szerető bökéssel a bordáimra, segít megszabadulni a növekvő nyomástól.

 

-„Tudod jól, Kendra, hogy a saját spirituális utam iránya eddig mindig Kelet felé hajlott/fordult.”

 

Ez a kijelentésem beindítja az emlékek folyamát, képek forognak, melyek spirituális és filozófiai törekvéseim mozgását alkotják: a meditáció művészetének beindítása majdnem húsz évvel ezelőtt, a főiskolai idők, melyek alatt átitatódtam: a Tao Te King fenséges szépségével, a Zen Buddhizmus tömörségével, az Upanishads gazdag és időtlen misztikus költészetével, az Arjuna harcos lenyűgöző történetével a Bhagavad Gitában.  Később jöttek a jóga átalakító erejű, ám nagyszerű gyakorlatai; Órák, hetek, hónapok, évek teltek így: testhelyzetek, légző gyakorlatok, a tudatosság elmélyítése;  Elhagyni a testet, az elmét és a szellemet; végtelen mantrák, amelyek a szamádhi világos és üres térébe oldanak. Vannak tapasztalataim a Siddhis, vagy "hatalmak" ismeretében; Telepatikus, asztrális utazásban, testnélküli és múltbeli életek megismerésében. Figyelmeztettek, hogy ezek csak múló jelenségek, így elengedtem őket.

 

Mindezek a képek és még sok más villámgyorsan egy pillanat alatt átfutottak, de láttam mindezeket.

 

Most a szemünk találkozik, a két barát olyan közel kerül, hogy nem is annyira megosztjuk életünket egymással, mint inkább egyesítjük. Külön életünk határai szürkék, egymást átfedik, egymásba áramlanak. Ő már tudja mindezeket a dolgaimat.

 

„Tudod, ha a hindu panteon egy istene tűnt volna nekem  elő, mint Krishna, vagy talán Rama, vagy talán egy jó öreg Zen pátriárka, a fenébe is, vagy maga a Buddha!

Akkor nem hiszem, hogy ezzel bajom lenne, mert a múltamhoz illeszkedne, ugye?

De Jézus.maga? Jéééééézzzus, Kendra!”

 

Mi csak állunk, továbbra is mélyen egymás szemébe nézve, felismerve a véletlen szójáték rímeit. Végül megtöröm a csendet.

 

„Most akarod a teát?”

 

Kendra elveszi a csészét, két kézzel fogva élvezi a melegét. Fel se nézve, halkan kérdezi:

 

"Egyébként mi is egy filozófus tulajdonképpen?"

 

Görögből származó két szó, valójában:" philo ", ami alapvetően szeretetet és" sophia ", ami bölcsességet jelent. Philo sophia: a bölcsesség szeretete. A filozófus a bölcsesség szeretője.

 

line

 

Aznap később már egyedül vagyok. Ülök a kanapén. keresztbe tett lábakkal, megpihenek a naplemente utolsó lágy, simogató nyomaiban elmerengve.

 

A tekintetem fokozatosan halványul, a légzésem nyugodtabb, ritmikusabb. Úgy érzem, mintha a szemeim visszahúzódnának a fejembe, ahogy ennek történnie kellene, mielőtt felfelé húzódnának. Úgy érzem, mintha a tudatom az agyam elejére összpontosulna éppen a homlokom mögött. A környezetem kezd kihátrálni, lassan eltűnni a tudatomból, megengedve hogy felismerjem egy új, belső környezet kialakulását.

 

Most úgy tűnik, van valami mozgás, valaki vezet egy ajtónak látszó dolog felé. Kinyílik és haladok tovább egy csodálatos pulzáló fényalagúton. A vége felé közeledve ragyogó fényesség fogad és egy fényt sugárzó öltözetben egy emberi forma kezd alakot ölteni előttem. Az arcát már ismerem.

 

 

Most elkezdjük.

 

Lassan kinyithatod a szemed, Marc. De engedd, hogy a tudatod Velem pihenjen tovább.

 

A szavak, amiket hallok, és amit látok látszólag az ürességből jönnek elő. De sokkal inkább érzem őket.

 

Én vagyok az,

akit a világ Jézus-ként ismer.
Te most eljöttél oda.
ahol Én vagyok.


Az első találkozásunk rövid lesz.

Tekintsd ezt egy próbának ahhoz a tanulásodhoz, amelyhez –hogy úgy mondjam-, rá kell hangolódnod az Én frekvenciámra.

 

Valójában
ahol én vagyok,

az számodra elérhetetlen.

Ahogy nem elérhető az Atya egyetlen fia számára sem, mert

természetesen

te is az vagy .

 

Számotokra - mindenkinek - 

most eljött
az emlékezés ideje.

 

Vajon ki fogja a felébredést választani

egy álomból,
amit nagyon régen álmodtok?

Amit most először megosztok veled
ebben az első kommunikációnkban,
az nem olyasmi, amit te
„mély bölcsességnek” neveznél.

 

Azonban,
ha elmélyedsz abban, amit megosztok veled,
meggyorsíthatja,
meggyorsítja a hazatérésedet. 

 

Én mindig veled vagyok.
Mindig, ahogy mindig is ismertél, és ismersz Engem.

Te a Fény szolgálója vagy, azé a Fényé, melyet sokan ti Istennek neveztek.

Ez az egyetlen, ami vagy és voltál mindig,

még a sok tapasztalásod során is, - amiket te inkarnációknak neveztél el,- és rendre azért hoztad létre őket, hogy elrejtsd az igazságot, amiben mindig is léteztél.

 

Most végre elengedheted az álmodat.
Nincs rá tovább szükséged.

 

A tapasztalataid révén eljött a felismerés, hogy elkerülhetsz minden olyan formát, amit az emberi lélek valaha megfogalmazott, létrehozott, de amelyeknek méltatlan az öröksége.

 

Megosztom veled az élő Isten Fiaihoz szóló utolsó üzenetemet.

 

Ha ezt feladat teljessé válva befejeződik, visszatérek oda, ahol valójában Én Vagyok, várva a fizikai síkból egy új korszak fényének híradását.

 

Hamarosan mindez nyilvánvaló lesz.

 

Most elmegyek.

Törekedhetnék még rá, hogy lenyűgözzelek a bizonyításaival annak az Igazságnak, amit már úgyis tudsz.

 

Bízz mindig a belső hangodban.

Az soha nem hagy cserben

és nem csap be téged.

 

Csendes alázatban szólok,
ahogy Atyánk hangja szól.

Tudd meg hát,

hogy én az vagyok, akit Jeshua-ként ismersz,

És én mindig veled vagyok,

mindenütt az örökkévalóságban.

 

Béke legyen veled.

 

Ámen

 

Ahogy az előbbi energia elgyengül, fokozatosan visszatérek a miden napi valóságba. Visszajössz ? Hol voltam? Mi ment, hova? Mit jelent „odajönni, ahol „ÉN VAGYOK”? Hol van az? Mi maradt belőlem, anélkül, hogy megmozdultam volna? Az „álmom”?

Hirtelen mozdulattal körülnézek; a hifim, a kandalló a helyén, az erkélyen levő növényeket lengeti a szél.

 

Emlékszem arra, hogy Berkeley püspök, egy 18. századi filozófus egyszer azt állította, hogy minden tapasztalatunk csupán merő álom. 

Ezt hallva egy diák –hogy megcáfolja a derék püspök furcsa filozófiáját -  kiabálva kirohant és tiszta erőből belerúgott egy kőbe,  mire eltört a lába.
Természetesen félreértette a lényeget, de most nekem is van egy részem, amelyik nagyon is bele akarna rúgni ugyanúgy egy kőbe.

 

Elfog a gyötrő gyanú, ahogy magamban körülnézek, hogy nem fogom megérteni a tapasztaltakat. És ez elég nyugtalanító.

 

August 15, 1987

Most elkezdjük.

Egyformán szeretem Isten fiat, akár nőként vagy éppen férfiként vannak azonosítva, mert – az Igazságban – a Fiú Egy.

 

A Fiú az,

aki örökké él

a Szent-Atya által,

amely kimondhatatlan

és mégis jelen van mindig a teljességben.

 

Igy

a Szeretet, amit érzek.

az a Szeret, ami Én Vagyok.

Ez a mondat azt jelenti,

hogy nemcsak Én, mint „Jeshua”,

hanem mindannyian az Igazság és a Valóság sarjai vagyunk.

 

Engedjétek magatok feltöltődni

ennek az igazságnak az érzésével, 

minden és mindenki közületek, csupán egyetlen okból van itt:

hogy felismerje az igazságot,

és újra hazatérjen.

 

Soha a Földön
ilyen lehetőség
nem volt még, mint most.

És mégis, még akkor is, ha a fiú
az ajtónál áll és bekopogtat,
és ha az Atya kinyitotta az ajtót neki,
továbbra is választania kell.

Vajon mi lesz a te választásod?

 

Ámen

 

line

 

Kendra az asztalra teszi az írásomat, de még nem veszi le róla a szemét.

 

„Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg elolvastam. Az írásod borzalmas. Mint a macskakaparás.

 

„Nekem úgy tűnik, így is olyan gyors, hogy alig tudok lépést tartani vele. És én még a saját írásomat is nehezen tudom elolvasni. Talán meg kellene tanulnom a gyorsírást.”

 

Most mosolyog, és felemeli a szemét a köztünk levő papirokról.

 

„Azt akarom, hogy tudd, jó érzés ez nekem. Marc. én biztatlak, hogy folytasd ezt a dolgot, akármi is legyen.”

 

Kicsit feszült vagyok. Istenem, jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy mindez banálisnak és értéktelennek hangzott.

 

„’A Fiú Egy.’ Amikor ezt mondta, nagyon mélyen megérintett, de a pokolba is. Nem tudom.”

 

Felállok a székemről és megyek, hogy ellenőrizzem a növényeimet. Sose szoktam ilyet tenni. Bevallom, bár szeretem a szobanövényeket,  felőlem hónapokig elhaltak lehetnének, anélkül, hogy észrevenném.

 

„Marc, javasolhatok valamit?”

 

„Persze, mondd csak!”

 

„Néhány hét múlva Molokai-ra mész nyaralni. Miért nem szánsz ott erre egy kis időt, hogy mindezt végig gondold? Talán kapsz némi választ arra, hogy miért és mi történik. Valahogy számomra fontosnak tűnik ez. Mit gondolsz?”

 

Semmi szükségem erre.

 

„Nem, Kendra, semmiképpen! Az utolsó dolog, amit tenni akarok, hogy megpróbáljam kitalálni ezt. El is felejtem, lazítani fogok, és csak átlagos turista leszek. A legfontosabb feladatom az lesz, hogy annyit begyűjtsek a csodálatos Hawai napfényből, amennyit csak tudok, és minden energiámat (csak) erre fordítom.”

 

Azt hiszem, ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, még a hanyagságomra is számíthatok. Leereszkedem a székemre kezembe veszem a kommunikációm papírjait.

 

„Nézd, úgy érzem, hogy azért ezt a tapasztalatot tovább kell vinnem. Mégis valami bennem ezt nem igazán akarja. De tudom, hogy el lehet égetni az ilyesmiket vagy legalább elrakhatom egy dobozba és mélyen eldughatom.”

 

„Tehát, mit fogsz csinálni?”

 

„Most már nem sokat tehetek. Amikor újra megtörténik, hát megtörténik. Amit meg fogok és meg akarok tenni, hogy biztos soha nem leszek túl távol az íróeszközeimtől, mindig kéznél lesznek, és a fenébe is, ha több ilyen diktálás jön, talán feljegyzek még pár üzenetet. Szerencsére Te pontosan tudod: hol vagyok, mi folyik itt, mi ez dolog.”

 

Hirtelen elmosolyodok és ránézek Kendrára.

 

Ő rögtön rákérdez a mosolyomat látva:

 

„Most mire gondolsz?”

 

„Ó, éppen most jött egy jövőbeli kép az unokáimról: ők éppen kinyitnak egy régi csomagot, tele a nagyapjuk emléktárgyaival, köztük ezeknek az oldalaknak a megsárgult darabjaival, rajtuk furcsa írással, beszélgetésekkel egy láthatatlan baráttal. Amikor megkérdezik anyjukat erről, ezt fogja válaszolni: Nos, ezért kellett bezárni nagyapátokat, Kedveseim. Most pedig tegyétek ezeket le és menjetek szépen játszani az udvarra.”

 

Kendra, most a fejét ingatva nevet:

 

„Micsoda humorérzéked van!”

 

Kis idő múlva kicsit elgondolkodva rám néz.

 

„Marc, hogy érezted magad Jézussal kapcsolatban mikor gyerek voltál és miközben felnőttél?”

 

A hirtelen váltás a beszélgetésünkben, váratlanul ér, és úgy tűnik kinyitja az emlékeim tárházát. Látom magam, amint vasárnap templomba megyünk a szüleimmel. Prédikációk végtelen körei és a vasárnapi iskola leckéi Ez az a rész, amit nem nagyon szerettem.

 

„Apám a vasárnapi iskola idején ott hagyott a templom előtt és én úgy tettem mintha bemennék, de amint befordult a sarkon, én elszöktem, és bementem a belvárosba csokoládé turmixot enni.”

 

Kendra szeme tágra nyílik a meglepetéstől, de mosolyog közben.

 

„Te! Ez majdnem szentségtörés!”

 

Belül én is mosolygok.

 

”Nos, máglyára velem! De emlékszem, a mindig nagyon jó érzéseimre Jézussal kapcsolatban, amikor sikerült elkülönítenem Őt minden dogmától. Úgy éreztem, itt van ez az ember, aki tudott valamit. Úgy értem, valóban  tudott valamit. Úgy éreztem, olyan volt, akiben valóban,  igazán megbízhatok.”

 

Kendra hangja most kissé lágyabb lett:

 

„És most miért nem tudsz bízni benne?”

 

„Kendra! Az egy olyan Jézus volt, aki valaki másnak az elbeszélésein, szűrőjén keresztül jött hozzám! Történetekben élt, és olyan példázatokat mutatott, amik hasonlók voltak, mint a Rorschach képek. És Ő szilárdan él a történelemben! Úgy, hogy az a Jézus olyan, akiben könnyű megbízni! Erről viszont hihetsz bármit, amit akarsz, hogy fogja megvédeni magát?

 

Fejét nem mozdítva, a szemeit emeli fel, és rám néz.

 

„Talán otthonok látogatásaival, beszélgetésekkel.’

 

Megáll bennem az ütő.

 

„Azt mondod, hogy erről a Jeshua-ról azt hiszed, hogy Jézus?”

 

-„Nem ezt mondta?”

 

„Igen, de…’

 

„Milyen érzés volt, amikor mondta?”

 

Most a fejét az állára támasztva alaposan rám néz.

Elfordítva a fejem, kinézek az ablakon, halkan válaszolok.

 

„Olyan jó és olyan valóságos volt, mint  a csokoládé pudingok, amik mindig ízlettek.”

 

De ezt én nem engedhetem meg. Az érzelem harcot kezd  építeni bennem; mégpedig olyan harcot, hogy meggyőződjünk arról, hogy Jeshua nem Jézus. Nem számít, nekem milyen érzés volt, ez a tapasztalat nem lehet valós. A kutyafáját, ez nem a valódi.

 

„Nézd, Jézus a Biblia oldalain él, és homályos ezoterikus szövegekben, és egyes emberek szívének reményében, de nem tudom elhinni, hogy Ő előtűnik valami fénysávból egy meditáció során a 20. századi Amerikában!”

 

Kicsit lejjebb hajtom a fejem.

 

„Mellesleg, még ha Ö is csinálja, ez nem az, melyre azok az üzenet birodalmak épültek, amihez emberek milliói ragaszkodtak és ragaszkodnak lelkük mélyén a reményeikben.

Istenem, Kendra én olyan forrásból, mint ez, nem tudok üzeneteket megosztani másokkal! Ők, Ők,…

 

„Téged megfeszítenének?”

 

fejezte be a mondatomat eléggé zavaros arckifejezéssel.

 

„Igen!”-

 

tör ki belőlem a válasz, aztán gyorsan összeszedem magam.

 

„Nos, biztos, nem szó szerint, de most hagyjuk ezt!”

 

Mindketten csendben vagyunk.

 

„Marc.”

 

"Igen?"

 

„Mi van, ha Ők tévednek?”