Előszó
Írta: Alan Cohen
Elhinnéd, ha maga Isten szólna hozzád? Én elképesztőnek találom, hogy
minden régi világvallást olyan emberek közvetítéseire alapozunk, akikhez
maga Isten beszélt, mégis amikor manapság egyik kortársunk bejelenti,
hogy valóban a Szent Szellem szólt hozzá, vagy Isten szavai „íródtak a
szívébe”, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni a szavahihetőségét, vagy
azon tűnődünk, vajon nem-e egy 60-as évekbeli drogossal van dolgunk.
Jézus azt mondta, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Én azt
hiszem, ez többnyire igaz a próféták földi életútja életidejére is,
hiszen a nagy művészeket, zeneszerzőket, általában Isten igazi
küldötteit, bármely közvetítőit sokszor csak a haláluk után értékeltük,
értékeljük igazán. Mennyire inkább elfogadjuk az igazságot térben és
időben minél távolabbról! Ahogy Szent Ágoston kérte az Urat, "Adj nekem
Isteni lelki életet, de még ne azonnal!”
Abraham
Heschel „Hogyan keresi Isten az embert?” című egyik legjelentősebb
könyvében is olvashatunk erről.
A Nagy Forrás mindig olyan emberek felé fordul, akiket a félelem helyett
a Szeretet szelleme éltet. És áldottak azok, akik hajlandók meghallgatni
a béke tanításait és bátran és bizalommal átadni, közvetíteni ezeket az
inspirációikat a világ felé. Vajon elég sokan bíztunk és bízunk e
gyógyítások hangjában, tetteinkkel is megtisztelve ajándékaikat?
Jayem egy ilyen ember. Megnyílt egy magasabb síkról jövő iránymutatás
befogadására és a kapott kinyilatkoztatásokat és tapasztalatokat
másokkal megosztható formában közre tudta adni. Így a kapott közlések
bizonyára mindnyájunknak szólnak.
A Jeshua szavaival kapcsolatos mély felfedezésem lényege, a kapott
leckékben megtestesülő mérhetetlen szelídség, bölcsesség és tisztaság.
Jeshua a mély együttérzés, erő és a megalkuvást nem ismerő szándék
tanítója, segít, hogy felfedezzük azokat az illúziókat, amelyek
megkötnek bennünket a valóság felismerésében, és így meggyógyulhassunk.
Azt tanácsolja nekünk, "Ne az üdvösséget kérdd! Inkább kérdd azt, hogy
felébredj minden olyan hitből, amely valaha is elválasztott Istentől."
Jeshua tanítása a valódi szellemi fejlődés legfontosabb elemét testesíti
meg: a gyakorlatiasságot. A Szentlélek útmutatása mindig azonnali,
használható és hatékony. Bármely spirituális tanács csak annyira
értékes, amennyire élhető, és Jeshua, mint spirituális ébresztő, tanító,
valóban tiszteletben tartja az élet szépségeit is. „A megvilágosodásod
felé vezető úton a pillanatról pillanatra megjelenő tapasztalásaid "
mind olyan megerősítések, melyek a legfájdalmasabb élethelyzeteidet is
Isten ajándékaivá változtatják.
Jeshua azt is tanácsolja nekünk, hogy "megengedni, megengedni,
megengedni”, tehát engedjük meg ezeknek az ajándékoknak is, hogy
megnyissák az ajtót a gyógyulás életerői előtt, fölé emelve minket a
korlátozott hiedelmeinken, még azon a tévhitünkön is, hogy mi a jó vagy
a rossz számunkra. „Az út egyszerű, és erőfeszítés nélküli. Mert ami
erőfeszítésből származik, az a te világod, nem az Enyém."
Röviden, Jeshua egy mesteri tanító, aki szelíd egyensúlyban tartja az
értelem és a szív bölcsességét. Szinte betűnként átvehetnénk a tanítást
és meditációinkba foglalhatnánk, mint a gyógyulásunkhoz vezető
bejáratokat. Jeshua bizonyítja, hogy az egyszerűség és a mesteri tudás
között nincs ellentmondás, nincs különbség. Egyek azok.
Van még e könyv ajándékai között egy olyan is, ami még mélyebben
megkedveltette velem ezt a könyvet: Jayem őszinte vallomása a saját
személyes belső átéléseiről, ennek folyamatáról, ahogyan elkezdődött és
folytatódott ennek a tanításnak az „átvétele”, befogadása. Meghívott
bennünket, hogy vele együtt kövessük végig egy olyan ember útját, aki
megküzd hagyományos szerepével a világban és az igazsággal folyamatosan
átitatva felülemelkedik azon. A „ki vagyok én” ismétlődő kérdésével
kellett szüntelenül birkóznia. Végig követhetjük a küzdelmét a korai
kétségek és a félénkség időszakától egészen addig, amikorra eltelik
annak a fontos szerepének tudatával, ami már messze túlmutat a saját
emberi egóján.
Az „A Jesua Levelek”-nek ez az eleme különösen megrázó, hiszen Jayem
mindnyájunkat képvisel, ahogy saját utunk szerint mi is megnyithatjuk
magunkat a Szellem csatornái és szolgálói számára. Van egy része a
Tudatunknak, mely talán meglepődik, ha Isten éppen minket választ ki egy
adott küldetés végrehajtására, beteljesítésére. Lehet sosem kaptunk
ihletett szavakat, vagy sosem tanítottak nekünk filozófiai, metafizikai
elméleteket, de mindannyian azt választottuk, hogy a magunk sajátos
módján, szerepében fényt, világosságot hozzunk a világba. Ez az utunk
lehet zene, tánc, bármely művészet vagy éppen anyaság. A forma nem olyan
fontos, mint az a tény, hogy van egy ajándék, amely mindegyikünknek
megadatott, hogy hoznunk kell, de ennek a kulcs eleme a közvetítési
hajlandóságunk és az az erő és látókör, amellyel ezt a világnak
közvetítjük, bemutatjuk.
Azt javaslom, hogy ezt a fontos könyvet inkább meditációval, meditációs
hozzáállással közelítsd meg, nem pedig valamiféle logikai vizsgálattal.
Itt igazából a „Lélek nagy logikájával” találkozunk, ami egyáltalán nem
korlátozódik a racionális megértésre. A Szellem sokkal inkább a belső,
érző tudásunkhoz szól. Kapunk itt egyfajta költészetet is, amit
úgyszintén nem hagyhatunk és ne is hagyjunk figyelmen kívül. Képzeld
azt, hogy Jeshua közvetlenül hozzád szól, és így megtalálod az üzenetét.
Hagyd, hogy az „A Jeshua Levelek” ihletet adjanak neked ahhoz,
hogy végül a te szellemed edényévé is válhassanak. Jeshua valószínűleg
egyetértene abban, hogy elegendő diákunk van már, és itt az idő több
igazi mester megjelenése számára. Ennek a könyvnek nem célja, hogy
függőségeket hozzon létre külső dolgoktól, személyektől, hanem hogy
befelé fordulva mi magunk találjuk meg a keresett mestert, mestereket.
Áldásom hát Jayemre, megköszönve a becses és nemes ajándékokat és
áldásom Rád is, azt kívánva, hogy befogadhasd az itt kapott nagy
igazságokat.
Egy pillanattal ezelőtt, amikor befejeztem e könyv utolsó mondatát,
hirtelen egy emlékkép villant fel bennem. Olyan világosan és akkora
erővel, hogy nem csak a képet láttam, hanem éreztem a hozzá kötődő
illatokat és átéltem a kapcsolódó érzéseket is.
Öt éves körüli lehettem, amikor anyám elvitt egy esti istentiszteletre.
Minden ablakban gyertyák, varázslatos fényük átvilágít az ólomüvegen is,
és messze fölöttem tovatűnik a csúcsos boltív homályában. Kemény
fapadokon ülünk, amik óriási távolságból húzódónak látszanak, végül egy
szőnyegezett padlóban folytatódnak, mely végén aranyszínű szegélyű,
fehér, finom vászonnal borított oltár van. Az oltáron két gyertyatartó
egy-egy arany kereszttel. Hátul az oltártól a mennyezetig hózódó
hatalmas kereszt.
Valamit érzek. Anyámhoz fordulva mondom:” Itt van, anyu!”
Ő, anélkül, hogy elfordulna a bibliája olvasásától, megkérdezi:
„Ki van itt, Drágám?” „Krisztus”, válaszolom magabiztosan.
Ő megfordul és rám néz: „Nem, Drágám, ő nem Krisztus. Ő a pap, akit
látsz.”
De én semmiféle papot nem látok.
„Nem, anyu, Krisztus van itt!” Mondom újra kitartóan, és kicsit
hangosabban, hogy az anyám túloldalán ülő ember is rám pillant majd
anyámra, mindketten elmosolyodnak, és csendre intenek, mindjárt kezdődik
az istentisztelet.
Meglepődve válik világossá előttem, hogy senki más nem láthatta Őt, így
először én is kételkedni kezdtem. De akkor mi volt ez az érzés?
Később, mikor már tudtam olvasni, gyakran zseblámpát csempésztem az
ágyamba, és amikor már biztos voltam benne, hogy mindenki alszik,
elővettem a bibliámat, úgy próbáltam olvasni, hogy ne vehessék észre a
fényt és küszködtem az ellentmondásokkal, melyek az olvasott Jézusi
szavak keltette érzéseim (amik ugyanazok voltak, mint amiket azon az
egyházi estén éreztem), és mások Jézus magyarázatai okozta érzéseim
között feszültek.
Akkoriban sokat imádkoztam, hiszen azt tanították, hogy Isten válaszol
az imáinkra. De akkor már biztos voltam abban, hogy ez nálam nem így
van. Fokozatosan egyre frusztráltabb lettem. Ahogy telt az idő, egyre
jobban megértettem, hogy kisebbségben vagyok.
Valójában, ahogy a világi látóköröm bővült, nyilvánvaló lett számomra,
hogy a legtöbb ember valójában mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. Vagy
túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy ilyesmikkel törődjenek, vagy
teljesen biztosak voltak abban, hogy Krisztus a Mennyben Isten jobbján
ül és kész. Én is csak az élményem pillanatára emlékeztem, de aztán
elfelejtettem ezt az érzést is, ahogy további életutam drámájába
süllyedtem, mint mindenki más.
De a kérdés soha nem tűnt el igazán. Évek múlva újra megjelent, én pedig
intenzíven kutatni kezdtem és tanulmányoztam a filozófia ágait, az
összehasonlító vallási tanulmányokat, közben felfedeztem a Zen
fennkölten egyszerű bölcsességét és különösen a jóga és a meditációk
mély betekintő és átalakító hatásait. Ezekben, úgy tűnt, az a bizonyos
gyerekkori érzésem is megértésre talált, sőt ténylegesen elmélyült és
kifinomult.
Sok időt töltöttem ilyesmivel, először mindig lelkesen, aztán
önfegyelmezett időszakok következtek, ilyenkor arra is nagyon figyeltem,
hogy kerüljem ezt a témát, minden olyan figyelem elterelési formát
bevetve, amiket ti is jól ismertek.
Mégis, a keleti szellemiség iránti szeretetem továbbra is folytatódott,
bár így az évek során egyre messzebb kerültem attól, hogy bármit is
tehettem volna vagy tehetnék a hagyományos Kereszténységért. Az „A
Jeshua Levelek”-et az az egyszerű tény teszi tehát még
jelentőségteljesebbé, hogy a befogadott lény egyértelműen a történeti
Jézusként azonosítja magát. Az olvasó nézőpontjától függően ezekben a
levelekben lehetnek alapvető, radikális, talán még fenyegető közlések
is. De amiben én biztos vagyok, hogy a gyerekkori imáimra válaszoltak.
Valójában immár világos, hogy az én egész életem nem más, mint e Válasz
egy Szolgálója, türelmesen kívül-belül megmutatva azokat a helyeket,
ahol nem Krisztus lakozik bennem, ugyanakkor gyöngéd óvatossággal vezet
rá, hogy meghalljam a Mester szavát, aki segít megérteni az ötéves
önmagam érzéseit is.
Az én felébredésem útja nem igazán különbözik a tiedétől. Valójában
azért jöttem, hogy meglásd, a te utad ugyanaz, mint az enyém. Hogy tudd,
az „Élet"-nek nevezett nagy misztériumban való részvételünk a maga szent
intimitásában egy és ugyanaz.
Bár a felszínen az életünk nagyon különbözőnek tűnik, de nagyon mélyre
érve lényegében már megkülönböztethetetlen. Így tehát a látszólag
különálló utazások teljes, nyíltszívű megosztása mindnyájunkat közelebb
hozhat a keresett Válaszhoz, tekintet nélkül a kérdésfeltevés módjára.
Az „A Jeshua Levelek” olvasása után, ha csak egyetlen olvasó is akad,
akinek világosabbá válik az útja vagy csak arra kényszerül, hogy
alapkérdéseket tegyen fel és egy új útra lépjen, akkor az idő, amit e
könyv írására fordítottam, már nem volt hiábavaló..
A Fény áldjon meg saját utadon!
Jayem
Minden és mindenki
csak egyetlen okból van itt,
hogy ráébredjen az igazságra,
és újra hazatérjen.

1987. július 20
„Jól vagy?”, kérdezi Kendra
„Huh?” Egy pillanatra hátrafordulok, ránézek, majd gyorsan vissza.
„Igen, jól”, motyogom ímmel-ámmal, miközben a kanapéba süppedve
felteszem a lábam a fonott ládácskára, ami kis kávézóasztalként is
szolgál.
Kendra kezébe veszi a csészéjét és előrehajolva nyugtalanul
kortyolgatja, majd megáll a kezében a csésze.
„Biztos, hogy jól vagy?”
Nem akarok erről beszélni, de igaza van. Nem, tényleg nem vagyok jól.
Egész nap zavart vagyok. Nem örülök, de a televíziózás sem fog segíteni.
A technika nálam most is, mint mindig, úgyis csődöt mond.
„Ma reggel – uh - egy érdekes spirituális élményem volt. Azt hiszem, ez
aggaszt egy kicsit.”
„Kicsit? Ez neked „kicsit? Igazából itt sem vagy mióta egy órával
ezelőtt bejöttél ebbe a szobába.”
Leteszi a csészéjét, hátradőlve felém fordul, és csak néz rám. Tudom,
most nem szabadulok.
Sóhajtok egyet, hagyom, hogy vállam ellazuljon, hadd jöjjenek azok a
reggeli emlékek…
„Lássuk csak!
Bekapcsolom a vasalót, amíg melegszik, felszaladok a konyhába bekapni a
reggelimet. Egy kis gyümölcslé, joghurt, két tojás, egy csipetnyi
vanília, egy nagy banán és két evőkanál „spirulina” étrend-kiegészítő.
Be a keverőbe, megvan a kapcsolója is, hamar kész az egész, sötétzöldre
kavarva.
’Ó. az életünk csodás gyönyörei!’, gondolom magamban. Néhány korty, és a
gyönyör máris elillan.
Vissza a vasalóhoz! Még nem teljesen kész. Nos, addig megnézhetem minden
a táskámban van-e. Iratok? Rendben. Szemüveg? Rendben. Toll? Rendben.
Tuti minden? Mi maradt ki? Miért ragadok itt le mindig? Valami biztos
kimaradt. Van egy szörnyeteg a táskámban, ami mindig elintézi, hogy
valamit itthon hagyjak.
Vállat vonva bezárom és leteszem az aktatáskámat az előszobában. Ma
veszélytelen, úgysem fogok túl közel kerülni senkihez, amikor előadásom
lesz.
Végre a vasaló is kész, és néhány perc múlva már egy majdnem tökéletesen
kivasalt ing van rajtam. Gombok begombolva, minden rendben, befordulok a
hálószobába, hogy felvegyem a nyakkendőmet, amikor valami hirtelen
történik velem.
A semmiből, minden nyilvánvaló olyan ok nélkül olyan hirtelen hatás ér,
amit a meditációimban sem éreztem még soha. Egy hirtelen gondolat hatása
ez, de olyan erős, hogy szó szerint ledermeszt.
Végül sikerül kicsit összeszedni magam, de először csak ennyi jut
eszembe:
Ez abszurd. Ez lehetetlen, időm se volt, hogy elkerüljem. Mindazonáltal
’a gondolat’ ott marad. (Ha egyáltalán ’gondolatnak’ nevezhetünk egy
olyan érzést, amely betölti az egész testet, ugyanakkor egy hang is
kíséri, ami látszólag körülötted szól.)
Valójában ez a dolog, annyira erős és hatásos, hogy a szokásos
teendőimet is azonnal összekavarja, így amint visszaérek a nappaliba,
egyszerűen csak ledőlök a kanapéra.
A lábaim felett kipillantva az ablakon a Puget Sound vizein egy tankhajó
halad lassan elhagyva a Vashon Island partjait.
’Valóban, ez abszurd’. E ’hirtelen jelenség’ hangja bennem most már
azért sokkal lágyabb, mintegy utolsó próbálkozásként, hogy a figyelmemet
még megragadja.
Könnyedén, finoman, ritmikusan lélegezni kezdek. Kis idő múlva a szemeim
is kezdenek lassan lecsukódni és egyre inkább tudatába kerülök a
szikrázó, örvénylően felbukkant gondolatok sokaságának.
Először megdöbbentőnek tűnik, ahogy felidézem a pillanat kavargó
érzéseit, amik közben más örvénylő gondolatokat is generálnak.
De lassacskán egyre több jelét fedezem fel egy olyan új, tartalom
független látásmód és érzés megjelenésének, ami egyre mélyebben és
mélyebben megnyugszik magában a tudatosságomban.
Aztán már egyre növekszik bennem a béke és a nyugalom érzése, mint mikor
a tengerpartra kicsapódott hullámok szép lassan visszafolynak a
hatalmas, nyugodt tengerbe. A gondolataim is egyre inkább
megszelidúlnek, míg végül a csend teljes lesz. A lelkem nyugalma immár
csendes, tiszta és üres.
Ahogyan a ’Tudomány Istenei’ a ’meditációs élményt’ a test élettani
mechanizmusai relaxációs válaszának magyarázatára redukálják. az enyhén
szólva legkevésbé sem utal e legcsodálatosabb tapasztalat érzésére. Ez
természetesebb a legtermészetesebbnél.
Tökéletes nyugalom, csend kezdődik, de nem a szokásos gondolatok
újjászületéséhez. Az ürességből lágy arany-fény csillan át, mint egy
parányi, fénylő csillag az éjszaka sötétjéből. Ez a fény aztán
könnyedén, egyenletesen növekszik, tágul, és egyre tágul, közelebb és
közelebb jön egészen addig, amíg teljes belső látásom eltelik vele, amíg
teljes belső lényemet is elborítja, és nem marad semmi más, csak ez a
Mennyei Fény.”
Kendra elbűvölten hallgatja az elbeszélésemet.
„Ez Az, Kendra. Tudom, elcsépelten hangzik, de Ez Az!”
Arcán némi tanácstalanság látszik, de nem szól semmit.
„Úgy értem, ez az a ’hely’, ez az Az Érzés. Ha ebben az
érzésben tudnék élni, ezen a ’helyen’, akkor sehova nem kellene menni,
semmire nem kellene törekedni, semmiként és sehol nem kellene létezni,
vagy semmivé sem kellene válni. Van ennek így valami értelme?”
Most meg vajon miért mosolyog? Miért ragyognak a szemei?
„Oh, Marc! Ez csodálatos!”
Kendra kicsit ellágyul, aztán folytatja:
„Nagyon szerencsés vagy, tudod-e?”
Ez a mondata kicsit megdöbbent. Egy jó ideig csak bámulok rá.
„Szerencsés? Kendra…”
„Marc”-, szakít félbe, -„tudod hány ember szeretné megtapasztalni ezt az
állapotot? Te nagyon sok kultúra, filozófiai irányzat, vallás
könyvtárnyi tudásával rendelkezel. Tudod azt is, hogy a szívükből szólva
mindannyian más módon, de ugyanerről próbálnak beszélni, az ilyen
tapasztalatokról.”
Nyilvánvalóan azért, mert a lényeg mindegyikükből hiányzott, viszem
tovább magamban a gondolatot. Talán mert ezt én sem fedeztem fel
tejesen, amikor az előbb megpróbáltam elmesélni a történteket.
Most azt veszem észre, hogy a lélegzetem kicsit gyorsulni kezd és egyre
nagyobb a feszültség az állkapcsomban is.
Kendra hallgat, csak a tekintetével kérdezi, mitől ez a hirtelen
izgatottság. Nem is bírom tovább magamban tartani, megtöröm a csendet:
„Ez,… ez, uh, nos, ez még ennél is több volt!”
„Még több? Mi volt több ennél? Marc,” kérdezi szinte könyörögve, „Mi
több lehetett ennél?”
„Kendra”,
kis szünetet tartok, megfordulva ránézek:
„megígéred, hogy soha senkinek nem szólsz erről?”
„Soha többé nem mondhatsz nekem semmit, ha ezt most nem mondod végig!” –
kiáltja Ő, ahogy szavaival szeretettel, de már nem olyan lágyan bökdösi
a bordáimat.
Már másfelé nézek, de nem kívül, hanem inkább befelé figyelek, a mindig
friss, élő elmémbe és a memóriámban abban a részében kutatok tovább,
melyben az ilyen fajta emlékezet létezhet bennem, és valahonnan tudom,
hogy ez valahogy mindig kitisztul. „Kinyitottam a szemem és egy éles
fény láttam a látóterem közepén. A fény szívéből egy forma kezdett
kialakulni, valakinek az alakja. Ahogy előtűnt, úgy látszott, valamilyen
hosszú, fehér ragyogó ruhában van. Az alak közelebb jött hozzám, de
valahogy végig azonos maradt azzal a Fénnyel, amiből előjött.”
Egyre könnyebb lett tovább beszélni erről, így megfordulok, és Kendrára
nézve folytatom.
„Ahogy az alak egyre közelebb jött, hirtelen felismertem. Hiszen Ő a
barátom, akit sok éve nem láttam, bár mindig körülöttem járt, akire ha
rápillantok, kérdés és kétségek nélkül pontosan tudom, ki Ő. Bár
most is olyan érzésem volt, hogy nem a fizikai szememmel látom őt. Mondd
csak, van ennek értelme?
Kendra arcán látom a választ, a megértést, és elfogadást, így tudom
folytatni.
„Ő egyre közelebb és közelebb jött, és ahogy nézett engem, én az öröm és
melegség egyre növekvő energia hullámait éreztem. Úgy tűnt a szemeiből,
hogy belém lát, átlát rajtam, és úgy éreztem, feloldódom abban a
hihetetlenül békés tekintetében.”
Most már szünetet tartok, nem biztos, hogy folytatni szeretném, de
Kendra nem hagyja annyiban. Leplezetlen kíváncsiságot látok rajta. Egy
pillanatra most vizsgálgat is egy kicsit. A csudába! - mondom közben
magamban- Most jól sarokba szorított! Már ismerem ezt a nézését. Úgysem
fog békén hagyni, míg mindent el nem mondok.
„Mit volt még?”-
„Azt mondta bennem, vagyis nekem, hogy sejtem én azt.”
„És?” Most már azt se hagyja, hogy levegőt vegyek. „Mit mondott?”
A vállam kicsit előregörbül, az állam a mellkasomra ejtem:
„Azt mondta egy üzenetét akarja átadni nekem. És a munkájáról, amit
végez, vagy ilyesmiről van szó.”
„És?”
Hogy lehet ilyen könyörtelen!
És miért is küzdök én itt Vele? Kendra mindig velem volt. Mikor „fent”
voltam, aztán mikor „lent”, akkor is. Még a legmélyebb mélypontjaimban
is. Jobban ismer, mint bárki,- lehet még jobban, mint én magamat-, és
így is szeret engem! Ha ez nem egy csoda, akkor nincsenek is csodák.
De a pokolba is! Ő még sem az FBI!
Aztán csak kibököm a történetem végét is.
„Azt mondta, ismerem őt, az életét is, uh…és megmondta a nevét.”
Halkan folytatom.
”Ez egy olyan név és élet, ami úgy tűnik, az egész világon a mai napig
rejtély.”
„Micsodaaa?!
Nos, ha próbára akartad tenni a türelmemet, mondhatom, most aztán
sikerült!”
„Jó, jó. Azt mondta, úgy ismerem őt, mint Jeshua.”
„Úgy érted, Jeshua volt!? Akit mindannyian Jézusként ismerünk!?”
„Igen, Ő Jeshua volt.”
Most ettől Kendra még inkább belelelkesedik:
„No, és mit mondott még? Mi az üzenete? Ó, Marc, ez csodálatosabb, mint
gondoltam! Mit fog tenni, mikor...?
„Elég!”
Kezemet is felemelve csendre intem.
„Ugyan mi ebben olyan csodálatos? Kendra, itt egyszerűen az történt,
hogy egy szép békés meditációm közepén egyszer csak előállt egy lény,
mellesleg bejelentette, hogy Jeshua, azaz Jézus a neve, és hogy kapok
tőle néhány üzenetet, nos, a tetejében azt is mondta, hogy én már
ismertem őt.”
„Jó, de mi olyan nagy dolog ebben?”
„Mi olyan nagy dolog? Istenem, szerinted, azt akarom, hogy ez egyáltalán
tovább folytatódjon? Nézd, beismerem, nyitott vagyok ilyesmik olvasására
is, de csak ennyi,”
Megfogja a karomat:
„Tényleg csak ennyi, Marc?”
„Nos, arról van szó, hogy ez igazából megrémít.
Úgy értem, jó, jó, hogy tanultam, olvastam metafizikát meg hasonló
dolgokat, de persze. csak az érdeklődő, a külső megfigyelő szemszögéből
nézve, és ez csak annyi, amennyit adhat nekünk az elme, az
intellektus.
De hatalmas űr van intellektusunk és a tényleges tapasztalataink között.
Szóval, ezek az én korábbi egyszerű ismereteim csak puszta ismeretek, és
semmin sem változtatnak, érted?
Sokféle könyvet elolvasok, meditációs csoportokat vezetek, előadásokat
tartok, stb., de ezek mellett én biztonságban érzem magam.
Egyébként is mi van, ha ez csak egy nagy egós illúzió? És mi van, ha én
meg egy ilyenre teszek fel mindent?”
A mosolya elhalványul és rájön, hogy a félelmem nagyon is valós. Egy
percre elcsendesedik, megfontoltan elővesz egy cigarettát és rágyújt.
Még mindig a padlót nézve kérdezi:
„Emlékszel, mikor elmeséltem neked ’Jeremiás’ gyűlését és az ott
történteket?”
A kérdése felfrissíti a memóriámat és előre rohanok a tudatomban, mintha
valaki a biztonsági őröket eltávolította volna, előszedett volna egy
emléket egy apró fényes sarok homályos polcairól, lefújva róla a port,
láttatva a címkéjét.
’Jeremiás’-
Ő egy BillieOgden által csatornázott nem fizikai lény volt, Kendra
kapott tőle egy furcsa. ellenőrizhetetlen információt 1987 márciusában.
Valamit a jövőre vonatkozóan.
„Igen, emlékszem. Ebédelni voltunk Balllard kávézójában.”
„Emlékszel, mit mondtam neked?”
„Nagyjából.”
Tudja, hogy nem akarok erről beszélni.
Felismerve vonakodásomat, feláll, kicsit egyenesebben és határozottabban
beszél:
„Jeremiás, ha emlékszel rá, meglehetősen megdöbbentő dolgot mondott
nekem rólad és Jézusról. Nem emlékszel, milyen izgatott voltam e
miatt?”
„Jó, jó, emlékszem, de azonnal el is felejtettem és mostanáig eszembe se
jutott.”
„Nem találod, érdekesnek, hogy egy csatornázott nem fizikai lény, akit
sosem láttál, azt mondja, te és én már akkor ismertük egymást és ott
voltunk, amikor Jézus a hegyen a prédikációját tartotta? És én még a
nevedet sem említettem előtte neki.”
Megrezzenek. Most én is veszek egy cigarettát. Forgatom a kezemben,
vizsgálgatva a kis dohányszálakat. De hiszen nem is dohányzom.
Kendra folytatja:
„Akkor is elmondtam, most is újra elmondom: Amikor Jeremiás erről
beszélt, azt mondta ez olyan volt, mintha egyszerre minden tágra nyílt
volna előtte. Marc, semmi kétségem, még ha te ragaszkodsz is ahhoz, hogy
ez így túlságosan erőltetett vagy hihetetlen. És most nálad valami
hasonlóról van szó. Egyébként meg, mi bajod ezzel az egésszel?”
Megelégeltem a dohányszálak piszkálgatását és leteszem a cigarettát,
megszabadulva a dohánymaradékoktól is.
„Végül is bármikor elmehetsz, meglátogathatod Jeremiás-t, hogy
megkérdezd tőle, mi folyik itt.”
Sóhajtva felállok a kanapéról, odasétálok az üvegajtóhoz, szélesebbre
nyitom, hogy érezzem a szellőt, ami éppen kezd feltámadni. Ez a szél már
valószínű, az északnyugaton rejtőző Eső-Istenek előjelzője.
A gondolat, hogy még ilyen láthatatlan lelkekkel, lényekkel, vagy
láthatatlan létezőkkel vagy bármik legyenek is, szóval, hogy ilyesmikkel
kelljen foglalkoznom, egyáltalán nem vonzó számomra.
Elkezdek beszélni, anélkül, hogy Kendrával szembenéznék.
„Tudod, vagy 3 éve egy barátod autójával jöttünk hazafelé Seattle-ből
egy üzleti szemináriumról. Ahogy beszélgettünk, Lindya egyszer csak
hozzám fordult és az javasolta, menjünk, látogassunk meg valami
„Jónás”-t. Akkor olyan határozott érzésem támadt, hogy ezt nekem meg
kell tennem. A csudába, pedig azt hittem, valami zenekarról vagy
hasonlóról van szó. Ő egy kicsit tétovázott, aztán elmagyarázta, hogy
Jónás egy csatornázott lény.”
Most odafordulva Kendrához folytatom.
„Istenem, ettől a szőr is felállt a karomon. De aztán rájöttem nem a
félelem miatt, hanem azért, mert ez kifejezetten csak az Ő javaslata
volt. Azelőtt sosem éreztem meg távolról ilyesmi dolgokat, amikből
kirínak a mesebeli butaságok. De mentem vele. És aztán semmi ilyet soha
még nem éreztem. Mikor megérkeztünk, olyan volt, mintha Jónás tudta
volna, miért jöttem, és kétséget nem hagyott felőle, hogy tökéletesen
ismeri a belső lényemet is.”
Visszatérve ledőlök a kanapéra, Kendra még mindig szívja a cigarettáját,
de most nem zavar.
„Ő mondott néhány dolgot, ami érzéshullámokat keltett bennem, szóval
olyan érzésem volt, egy olyan felismerés, hogy igaz, amit megoszt velem.
Néhány dolog, amit mondott folyamatosan feljött bennem és valahogy
tudtam, hogy ez különösen fontos számomra, bár fogalmam sincs, miért.
Azt mondta: Barátom, Te egy olyan ember vagy, akit akár filozófusnak is
nevezhetnének. Nem így van? Valójában, te kapcsolatban voltál - ahogy
most megértenéd, egy ’múltbeli inkarnációdban’- egy nagy emberrel, egy
igazi nagymesterrel. És abban biztos lehetsz, hogy a nagy ember nem te
voltál, de te voltál kapcsolatban vele.”
Ránézek Kendrára és villámgyorsan kitalálom a kérdését.
„Nem, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, ki ez a ’Nagy
Ember’.
Amíg beszélt, mintha hegyes tűk futkároztak volna le s föl a gerincemen.
Gondolkodni sem tudtam, nem hogy megszólalni. Végre ez a Jónás azt
mondta, jó lenne szünetet tartanunk, és sok mindenen el kellene
töprengenem.”
„Az eset óta ’kiütést kapok’ az úgynevezett ’misztikus
tapasztalatoktól’, nem is szólva a furcsa egybeesésekről, megérzésekről,
emberekhez és könyvekhez való mély érzelmi vonzódásokról – ilyenkor
mintha valami láthatatlan mágnes játszadozna velem ide-oda húzogatva
Aztán, egy átlagos szombat reggelen egyszer csak azt hallom, hogy az
elmémben valahol Jónás szól hozzám. Kiugrottam az ágyból és lefirkáltam
a szavait, Ő a megszokott szavait, kifejezéseit használta, mint pld. „az
Isten szerelmére” vagy „ye”-t mondva a „te” helyett. De tudod, mennyire
óvatos és bizalmatlan vagyok az ilyesmiben.”
„Persze, jól tudom! És ne feledd később azt a Bellevue-i előadását,
amikor elmondta nektek, hogy közvetlenül tudott veled úgy kommunikálni,
hogy még az esti órák előtt közvetlenül az ’elmédben’ felkeresett,
beszélt hozzád, és ott el is mesélte mindenkinek, hogy így tudott
kommunikálni veled.”
Jól tudja Ő is, hogy ez nem olyan emlék, amit el lehet felejteni.
„Igen! És én akkor is, és most is továbbra is óvatos és bizalmatlan
vagyok”
Ő végül nagyot szív a cigarettájából, ami hosszan és fénylően
felparázslik.
„Tudod Marc, ha nem bízol Jeremiás-ban, még bármikor megkérdezheted
Jónás-t is erről.”
Minden megfontolás nélkül válaszolom:
„Kendra, én nem akarok elmenekülni és nem akarom azt se, hogy olyasmiről
kérdezzenek, hogy valaki valahogyan időnként más emberi testekben
tartózkodhat, amit ráadásul éppen én tapasztalok. De nyitott maradok,
Ok.? Egyelőre jobban szeretném a saját munkámat végezni továbbra is.”
Ő csak figyel és engem tanulmányoz. Érzem. Vajon milyen finom
információk előbukkanását érezheti bennem?
„Több mint három éve, hogy ismered és mélyen csodálod Jónás-nak a
szeretetre vonatkozó útmutatásait és tapasztalatból is tudod, hogy a
szándékai kifogástalanok. Vajon ő mit mondhatna, amitől félned
kellene?”
Ez az. Éppen ez az, amit most felhozott, ez a dolog. A félelem.
Kicsit felé fordulva behajlítom a lábaim, majd keresztbe rakom őket. Nem
jó így, talán fordítva. Ez sem jó. Végül csak visszateszem rendesen a
padlóra.
„Nézd, azt hiszem, itt csak két lehetőségem van. Jónás vagy azt mondaná
erre, hogy ilyen lehetséges, vagy azt, hogy ilyen nincs, ez csak az én
hatalmas képzelőerőm eredménye.”
Kendra meglepettnek látszik: „Hát akkor meg mi a baj ezzel?”
„Kendra, hát nem látod? Ha ez történik, akkor valamit kezdenem kell
vele. És ha valahogy mindez kikerekedik, tényleg az lesz a gond, hogy
foglalkoznom kell vele, és legyen bármi, ez olyan, ami mindig
megköveteli a az odaadó figyelmemet, és valószínű utánam jön, még ha a
Nyugati Állami Kórházban kell meglátogatnia, akkor is.”
„Ettől félsz?”
„Azt hiszem mind a két lehetőségtől tartok. Most olyannyira, hogy
elkerülném ezt az egész témát.”
„Nézd, végül is itt, most ezt te irányítod, nem? Miért ne hagyhatnád egy
ideig, és ha nem tűnik jónak, bármikor egyszerűen abbahagyhatod. Senki
nem oszthat meg semmit senki mással, ha az illető nem akarja.”
Természetesen igaza van. Ez a nyilvánvaló igazság kicsit megnyugtat.
Most már könnyebben is lélegzek.
„Nos Jeshua azt mondta, el kell kezdenem leírni, amit mond. Amikor Ő itt
van, amit tennem kell, csak annyi, hogy rá kell fókuszálnom a
figyelmemet, és ahogy kinyitom a szemem, képes leszek fenntartani a
kapcsolatunkat. Nem hiszem, hogy esetleg ez bárkinek árthat, ugye?”
Az ablak felé fordulok, a meleg nyári nap már elbújt a Vachon sziget
tetejénél húzódó sötétkék felhők mögött. Az ’esőistenek’ fenyegetései is
eltűnnek. Hátra sem fordulva folytatom:
„Van itt még egy dolog. Ma reggel eszembe jutott, hogy nem is ez volt az
első alkalom, hogy kapcsolatba kerültünk.”
Kendre gyorsan odajön, kezét a karomra téve kérdezi:
„Nem? Még mikor…?”
„Néhány hete, mikor mindannyian a tengerparti kempingünkben voltunk."

Kora reggel van, hajnalodik, az éj is olvadozik már szép lassan. A
homokos parton, a víz szélén sétálok, először kíváncsian jobbra
pillantva a felhőtlen horizontra; aztán előre a távoli meredek sziklára,
ahol egy alig észrevehető vízesés ereszkedik alá csendesen, és
méltóságteljesen omlik az óriás sziklákra, hogy aztán lent a tengerrel
randevúzzon.
Hirtelen egy sas röppen fel a lejtős domboldalakat szegélyező magas
örökzöldek egyikének tetején levő őrhelyéről. Hatalmas szárnyaival
erőteljesen szeli a levegőt. Szúrós szemekkel figyel mindent, ami alatta
elterül. Nem kérdés, melyik országban vagyunk.
Itt létünk immár szokássá vált. Mióta először véletlenül rátaláltunk
erre a pompás helyre, évente legalább egyszer eljövünk ide.
Nyári lakokat, tábort építünk a bőséges víz sodorta fákból, felfedezve
az árapály által létrehozott vég nélküli medencéket, melyeket a
csillagok lombkoronája is betakar, így egyszerűen soha nem láthatók
sehonnan, még a közeli civilizációtól sem. Nem egy ilyen strand van itt
a környéken, ami könnyen megtalálható lenne, de szerencsére csak annak,
aki ismeri az utat errefelé.
Lesétálok a táborunktól egész a tengerpart északi végéig, és a sast
azonnal meglátom, figyelem, ahogy szárnyalva leszáll és megpihen egy
üres ágon. A kedvenc „üldögélő-helyemhez” érek, egy sziklához, ami elég
magas ahhoz, hogy lássam a tengeren szörfözőket is. Guggolva figyelem
őket, amikor egyszerre csak hihetetlen kegyelmet és szépséget kezdek
érezni. A szikla és a szörfözők összefolynak.
Lefelé bámulva nézem ennek a csodás látványnak az összjátékát, a ritmusa
valósággal belém hatol, míg nem kezdem érezni is, amit hallok.
Valami furcsa érzés ez, ami elkezd növekedni bennem. Egyáltalán nem
olyan, mint a fájdalom és természetesen nem is fájdalmas. Ez inkább egy
gyenge vibrálás, rezgés. A testem közepén a szívem tájékán. Most
mozgásba jön és elkezd növekedni, bővülni, és felemelkedve a fejemet is
betölti. Úgy tűnik, olyan furcsa, hogy én vagyok, aki érzem ezt, de
mintha ugyanakkor kívülről is passzív szemtanúja lennék ennek a kis
szokatlan jelenségnek.
„Helló, Marc.”
A szavak kiolvadnak abból a rezgésből, olyan világosan és elkülönülve,
mintha valaki közvetlenül a fülembe beszélne. Ezzel együtt úgy tűnik a
rezgés is változott, energiát és melegséget kezdek érezni, de teljesen
más volt ez, mint amilyen hasonlót valaha is éreztem. Ez fenséges,
békés, és leírhatatlan.
A szavak megdöbbentettek, mert létezik hasonló esetekben egy
félreérthetetlen, egyértelmű ismertség érzés, mint amikor az az ember,
akit a legjobban szeretsz a világon, felhív telefonon, és csak
egyszerűen annyit mond „Helló”, ám te pontosan tudod, hogy Ő az.
„Örülök, hogy ide jöttél.
És hajlandó vagy megengedni, hogy e kommunikációnk most létrejöhessen.
Biztos lehetsz benne, hogy a jövőben gyakran és többet fogok veled
beszélni.”
De én már nem bírom tartani a kapcsolatunkat.
Az energia elhalványul és ismét hallom a szörfözők zaját a szikla mögül.
Látom a napfény csillogását az óceánon, és ugyancsak az erős szelet is
közvetlenül a bőrömön érzem. Rádöbbenek, hogy ezekről eddig semmit nem
tudtam: sem szörfözőkről, sem szellőről, sem napfényről.
A fejemet rázva felemelkedem, de most ez fájdalmas. A lábam merev. Vajon
meddig ülhettem így?
Mi volt ez? Mormogom magamban, mikor végre meg tudom mozgatni a lábamat
is. Óvatosan lemászok a szikláról, az utolsó lépéseknél a lábamat már a
homokban melengetem, amit közben a reggeli égbolton már felemelkedett
Nap felmelegített.
Elkezdek visszasétálni a táborba, és hirtelen zaklatottság fog el.
Először persze tiltakozom. „Nem, ez nem lehet.” Pedig tudom, hogy ez
volt és meg is van, valahol legbelül magamban, de hogy mi is ez, nem
tudom megnevezni. Vagy talán jobb, ha elfelejtem.
Visszaérve a táborba, a barátaimat már nyüzsgésben találom, a reggeli
megkezdődött. Én csak csendesen leülök, bámulom a szelíd hullámokat,
ahogy partra érnek, majd visszahúzódnak a tengerbe, időtlen, ritmusos
hangjukkal vigasztalva, miközben az érzelmeim valahol mélyen kavarognak
bennem, de úgy, mintha valami ismeretlen helyről jönnének. Vagy ez csak
egy régen elfelejtett hely lenne?
„Kérsz még egy teát?"
Kérdezem, miután elmeséltem a tengerparti tapasztalataimat.
Kendra nem válaszol. Ül mozdulatlanul, nem is annyira rám nézve, mint
inkább rajtam keresztül.
Átmegyek a konyhába, felteszem a vizet forrni.
„ Borsmenta ismét?”
Ő feláll a kanapéról, a konyhaajtóhoz sétál, aztán a falnak dől. Nem
hiszem, hogy hallotta a kérdésem, hogy milyen teát akar, így még egy
borsmentát csinálok neki.
„Most már emlékszem.”-
A hangja lágy, tekintete az emlékeibe réved.
„Emlékszem, hogy láttalak egy farönkön üldögélni, céltalanul rugdostad a
homokot és az óceánt bámultad. Meglepődtem, azt hittem valami
történhetett veled, de mégis úgy tűnt, nem lenne helyes zavarni, így
tovább segédkeztem a reggelinél.”
A teacsomagot a kerámia edénybe helyeztem és ráöntöttem a forró vizet. A
fedél visszahelyezése után visszatérek a tűzhelyhez, ezúttal eszembe
jutott kikapcsolni is.
„Marc, azt hiszem, el kell fogadnod, hogy valami különös dolog történik
itt, ugye?”
Leveszem a fedelet a teáskannáról, lehajolok és belepillantok a már
kissé elszíneződött vízbe, a gőze felemelkedve melegíti arcomat. Igen,
ahogy szagolni kezdem, ez borsmenta.
A fedél visszahelyezése után szembe fordulok vele.
„Igen, itt valami történik. De egyébként nem bántó, mondhatom, a
legkevésbé sem. Nem kérdeztem rá, mi célja ennek, és nem tudom, mit
kezdjek vele, még azt sem tudom, hogy miért éppen ez történik. Azt
hiszem, ez azért mégis kicsit zavaró.”
„Ó, ez így egy ragyogó megfigyelés!”
Csillogó szemmel, egyúttal egy szerető bökéssel a bordáimra, segít
megszabadulni a növekvő nyomástól.
-„Tudod jól, Kendra, hogy a saját spirituális utam iránya eddig mindig
Kelet felé hajlott.”
Ez a kijelentésem beindítja az emlékek folyamát, képek forognak, melyek
spirituális és filozófiai törekvéseim mozgását alkotják: a meditáció
művészetének beindítása majdnem húsz évvel ezelőtt, a főiskolai idők,
melyek alatt átitatódtam: a Tao Te King fenséges szépségével, a Zen
Buddhizmus tömörségével, az Upanishads gazdag és időtlen misztikus
költészetével, az Arjuna harcos lenyűgöző történetével a Bhagavad
Gitában. Később jöttek a jóga átalakító erejű, ám nagyszerű gyakorlatai;
Órák, hetek, hónapok, évek teltek így: testhelyzetek, légző gyakorlatok,
a tudatosság elmélyítése; Elhagyni a testet, az elmét és a szellemet;
végtelen mantrák, amelyek a szamádhi világos és üres térébe oldanak.
Vannak tapasztalataim a Siddhis, vagyis a "hatalmak" ismeretében;
Telepatikus, asztrális utazásban, testnélküli és múltbeli életek
megismerésében. Figyelmeztettek, hogy ezek csak múló jelenségek, így
ezeket elengedtem.
Mindezek a képek és még sok más villámgyorsan egy pillanat alatt
átfutottak az elmémben, de láttam mindezeket.
Most a szemünk találkozik, a két barát olyan közel kerül, hogy nem is
annyira megosztjuk életünket egymással, mint inkább egyesítjük. Külön
életünk határai szürkék, egymást átfedik, egymásba áramlanak. Ő már
tudja mindezeket a dolgaimat.
„Tudod, ha a hindu panteon egy istene tűnt volna nekem elő, Krishna,
vagy talán Rama, vagy talán egy jó öreg Zen pátriárka, a csudába is,
vagy maga Buddha!
Akkor nem hiszem, hogy ezzel bajom lenne, mert a múltamhoz illeszkedne,
ugye?
De Jézus. maga? Jéééééézzzus, Kendra!”
Mi csak állunk, továbbra is mélyen egymás szemébe nézve, felismerve a
véletlen szójáték rímeit. Végül megtöröm a csendet.
„Most akarod a teát?”
Kendra elveszi a csészét, két kézzel fogva élvezi a melegét. Fel se
nézve, halkan kérdezi:
"Egyébként mi is egy filozófus tulajdonképpen?"
Görögből származó két szó, valójában "philo", ami alapvetően szeretetet,
és "sophia", ami bölcsességet jelent. Philo-sophia: a bölcsesség
szeretete. A filozófus a bölcsesség szeretője.
Aznap később már egyedül vagyok. Ülök a kanapén, keresztbe tett
lábakkal, megpihenek a naplemente utolsó lágy, simogató nyomaiban
elmerengve
A tekintetem fokozatosan halványul, a légzésem nyugodtabb, ritmikusabb.
Úgy érzem, mintha a szemeim visszahúzódnának a fejembe, ahogy ennek
történnie kellene, mielőtt felfelé húzódnának. Úgy érzem, mintha a
tudatom az agyam elejére összpontosulna éppen a homlokom mögött. A
környezetem kezd kihátrálni, lassan eltűnni a tudatomból, megengedve
hogy felismerjem egy új, belső környezet kialakulását.
Most úgy tűnik, van valami mozgás, valaki vezet egy ajtónak látszó dolog
felé. Kinyílik és haladok tovább egy csodálatos pulzáló fényalagúton. A
vége felé közeledve ragyogó fényesség fogad és egy fényt sugárzó
öltözetben egy emberi forma kezd alakot ölteni előttem. Az arcát már
ismerem.
„Most elkezdjük.
Lassan kinyithatod a szemed, Marc.
De engedd, hogy a tudatod Velem pihenjen tovább.
A szavak, amiket hallok, és amit látok látszólag az ürességből jönnek
elő. De sokkal inkább érzem őket.
Én vagyok az, akit a világ Jézusként ismer. Te most eljöttél oda. ahol
Én vagyok.
Az első találkozásunk rövid lesz.
Tekintsd ezt egy próbának ahhoz a tanulásodhoz, amelyhez –hogy úgy
mondjam-, rá kell hangolódnod az Én frekvenciámra.
Valójában ahol én vagyok, az számodra elérhetetlen.
Ahogy nem elérhető az Atya egyetlen fia számára sem,
mert természetesen te is az vagy.
Számotokra - mindenkinek - most eljött az emlékezés ideje.
Vajon ki fogja a felébredést választani egy álomból, amit nagyon régen
álmodtok?
Amit most először megosztok veled ebben az első kommunikációnkban, az
nem olyasmi, amit te
„mély bölcsességnek” neveznél.
Azonban, ha elmélyedsz abban,
amit mondok neked,
meggyorsíthatja a hazatérésedet.
Én mindig veled vagyok.
Mindig, ahogy mindig is ismertél, és ismersz Engem.
Te a Fény szolgálója vagy, azé a Fényé, melyet sokan ti Istennek
neveztek.
Ez az egyetlen, ami vagy és voltál mindig, még a sok tapasztalásod során
is, - amiket te inkarnációknak neveztél el,- és rendre azért hoztad
létre őket, hogy elrejtsd azt az igazságot, amiben mindig is léteztél.
Most végre elengedheted az álmodat.
Nincs rá tovább szükséged.
A tapasztalataid révén eljött a felismerés,
hogy elkerülhetsz minden olyan formát,
amit az emberi lélek valaha megfogalmazott, létrehozott,
de amelyeknek méltatlan az öröksége.
Megosztom veled az élő Isten Fiaihoz szóló utolsó üzenetemet.
Ha ez feladat teljessé válva befejeződik,
visszatérek oda, ahol valójában ÉN VAGYOK,
várva a fizikai síkból egy új korszak fényének híradását.
Hamarosan mindez nyilvánvalóvá válik.
Most elmegyek.
Törekedhetnék még arra,
hogy lenyűgözzelek annak az Igazságnak a bizonyításaival,
amit már úgyis tudsz.
Bízz mindig a belső hangodban. Az soha nem hagy cserben és nem csap be
téged.
Csendes alázatban szólok, ahogy Atyánk hangja szól. Tudd meg hát,
én az vagyok, akit Jeshua-ként ismersz,
És én mindig veled vagyok,
mindenütt az örökkévalóságban.
Béke legyen veled.
Ámen
Ahogy az előbbi energia elgyengül, fokozatosan visszatérek a miden napi
valóságba.
Visszajössz? Hol voltam? Mi ment, hova? Mit jelent „odajönni”, ahol „ÉN
VAGYOK”?
Hol van az? Mi maradt ott belőlem, anélkül, hogy megmozdultam volna? Az
„álmom”? Hirtelen mozdulattal körülnézek; a hifim, a kandalló a helyén,
az erkélyen levő növényeket lengeti a szél.
Emlékszem arra, hogy Berkeley püspök, egy 18. századi filozófus egyszer
azt állította, hogy minden tapasztalatunk csupán merő álom. Ezt hallva
egy diák –hogy megcáfolja a derék püspök furcsa filozófiáját - kiabálva
kirohant és tiszta erőből belerúgott egy kőbe, mire eltört a lába.
Természetesen félreértette a lényeget, de most nekem is van egy részem,
amelyik nagyon is bele akarna rúgni ugyanúgy egy nagy kőbe.
Elfog a gyötrő gyanú, ahogy magamban körülnézek, hogy nem fogom
megérteni a tapasztaltakat. És ez elég nyugtalanító.
1987. Augusztus 15.
Most kezdjük.
Egyformán szeretem Isten fiat,
akár nőként vagy éppen férfiként vannak azonosítva,
mert – az Igazságban – a Fiú Egy.
A Fiú az, aki örökké él a Szent Atya által, amely kimondhatatlan és
mégis jelen van mindig a teljességben.
Így, a Szeretet, amit érzek, az a Szeret, ami Én Vagyok.
Ez a mondat azt jelenti, hogy nemcsak Én, mint „Jeshua”,
hanem mi mindannyian ennek az Igazságnak és Valóságnak a sarjai
vagyunk..
Engedjétek magatok feltöltődni ennek az igazságnak az érzésével. Minden
és mindenki közületek, csupán egyetlen okból van itt:
Hogy felismerje az igazságot, és újra hazatérjen.
Soha a Földön ilyen lehetőség nem volt még, mint most. És mégis, még
akkor is, ha a Fiú az ajtónál áll és bekopogtat, ha az Atya kinyitotta
az ajtót neki, még akkor is
választania kell.
Vajon mi lesz a te választásod?
Ámen
Kendra az asztalra teszi az írásomat, de még nem veszi le róla a
szemét.
„Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg elolvastam. Az írásod
borzalmas.
Mint a macskakaparás.”
„Nekem úgy tűnik, így is olyan gyors, hogy alig tudok lépést tartani
vele. És én még a saját írásomat is nehezen tudom elolvasni. Talán meg
kellene tanulnom a gyorsírást.”
Most elmosolyodik, és felemeli a szemét a köztünk levő papírokról.
„Azt akarom, hogy tudd, jó érzés ez nekem. Marc, én, biztatlak, hogy
folytasd ezt a dolgot, akármi is lesz belőle.”
Kicsit feszült vagyok. Istenem, jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy mindez
banálisnak és értéktelennek hangzott.
„’A Fiú Egy.’ Amikor ezt mondta, nagyon mélyen megérintett, de a pokolba
is. Nem tudom.”
Felállok a székemről és megyek, hogy ellenőrizzem a növényeimet. Sosem
szoktam ilyet tenni. Bevallom, bár szeretem a szobanövényeket, felőlem
hónapokig elhaltak is lehetnének anélkül, hogy észrevenném.
„Marc, javasolhatok valamit?”
„Persze, mondd csak!”
„Néhány hét múlva Molokai-ra mész nyaralni. Miért nem szánsz ott erre
egy kis időt, hogy mindezt végig gondold? Talán kapsz némi választ arra,
hogy mi történik és miért. Valahogy számomra fontosnak tűnik ez. Mit
gondolsz?”
Semmi szükségem erre.
„Nem, Kendra, semmiképpen! Az utolsó dolog, amit tenni akarok, hogy
megpróbáljam megfejteni ezt. El is felejtem, lazítani fogok, és csak
átlagos turista leszek. A legfontosabb feladatom az lesz, hogy annyit
begyűjtsek a csodálatos Hawai-i napfényből, amennyit csak tudok, és
minden energiámat erre fordítom.”
Azt hiszem, ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, még a hanyagságomra is
számíthatok. Leereszkedem a székemre, kezembe veszem a kommunikációm
papírjait.
„Nézd, úgy érzem, hogy azért ezt a tapasztalatot tovább kell vinnem.
Mégis valami bennem ezt nem igazán akarja. De tudom, hogy el is lehet
égetni az ilyesmiket vagy legalább is elrakhatom egy dobozba és mélyen
eldughatom.”
„Tehát, mit fogsz csinálni?”
„Most már nem sokat tehetek. Amikor újra megtörténik, hát megtörténik.
Amit meg fogok és meg akarok tenni, hogy biztos soha nem leszek túl
távol az íróeszközeimtől, mindig kéznél lesznek, és a csudába is, ha
több ilyen diktálás jön, talán feljegyzek még pár üzenetet. Szerencsére
Te pontosan tudod: hol vagyok, mi folyik itt, és mi ez dolog.”
Hirtelen elmosolyodok és ránézek Kendrára.
Ő rögtön rákérdez a mosolyomat látva:
„Most mire gondolsz?”
„Ó, éppen most jött egy jövőbeli kép az unokáimról: ők éppen kinyitnak
egy régi csomagot, tele a nagyapjuk emléktárgyaival, köztük ezeknek az
oldalaknak a megsárgult darabjaival, rajtuk furcsa írással,
beszélgetésekről egy láthatatlan baráttal. Amikor megkérdezik anyjukat
erről, ezt fogja válaszolni: Nos, ezért kellett bezárni nagyapátokat,
Kedveseim. Most pedig tegyétek le ezeket és menjetek szépen játszani az
udvarra.”
Kendra, most a fejét ingatva nevet:
„Micsoda humorérzéked van!”
Kis idő múlva kicsit elgondolkodva rám néz.
„Marc, hogy érezted magad Jézussal kapcsolatban mikor gyerek voltál és
miközben felnőttél?”
A hirtelen váltás a beszélgetésünkben, váratlanul ér, és úgy tűnik,
kinyitja az emlékeim tárházát. Látom magam, amint vasárnap templomba
megyünk a szüleimmel. Prédikációk végtelen köreivel és a vasárnapi
iskola leckéivel. Ez az a rész, amit nem nagyon szerettem.
„Apám a vasárnapi iskola idején ott hagyott a templom előtt és én úgy
tettem mintha bemennék, de amint befordult a sarkon, én elszöktem, és
bementem a belvárosba csokoládé turmixot enni.”
Kendra szeme tágra nyílik a meglepetéstől, de mosolyog közben.
„Te! Ez majdnem szentségtörés!”
Belül én is mosolygok.
”Nos, máglyára velem! De emlékszem, mindig nagyon jó érzéseim voltak
Jézussal kapcsolatban, amikor sikerült elkülönítenem Őt minden dogmától.
Úgy éreztem, itt van ez az ember, aki tudott valamit. Úgy értem, hogy
valóban tudott valamit. Úgy éreztem, olyan volt, akiben igazán
megbízhatok.”
Kendra hangja most kissé lágyabb lett:
„És most miért nem tudsz bízni benne?”
„Kendra! Az egy olyan Jézus volt, aki valaki másnak az elbeszélésein,
szűrőjén keresztül jött hozzám! Történetekben élt, és olyan példázatokat
mutatott, amik hasonlók voltak, mint a Rorschach képek. És Ő szilárdan
él a történelemben! Az a Jézus olyan, akiben könnyű megbízni! Erről
viszont hihetsz bármit, amit akarsz, hogy fogja megvédeni magát?
A fejét nem mozdítva csak a szemeit felemelve rám néz.
„Talán otthonok látogatásaival, beszélgetésekkel.”
Megáll bennem az ütő.
„Azt mondod, hogy erről a Jeshua-ról azt hiszed, hogy Jézus?”
„Nem ezt mondta?”
„Igen, de…”
„Milyen érzés volt, amikor mondta?”
Most a fejét az állára támasztva alaposan rám néz.
Elfordítva a fejem, kinézek az ablakon, halkan válaszolok.
„Olyan jó és olyan valóságos volt, mint azok a csokoládé pudingok, amik
mindig ízlettek.”
De ezt én nem engedhetem meg. Az érzelem harcot kezd építeni bennem;
mégpedig olyan harcot, hogy meggyőződjek arról, hogy ez a Jeshua nem
Jézus. Nem számít, nekem milyen érzés volt, ez a tapasztalat nem lehet
valós. A kutyafáját, ez nem a valódi Jézus!
„Nézd, Jézus a Biblia oldalain él, és homályos ezoterikus szövegekben,
és egyes emberek szívének reményében, de nem tudom elhinni, hogy Ő
előtűnik valami fénysávból egy meditáció során a 20. századi
Amerikában!”
Kicsit lejjebb hajtom a fejem.
„Mellesleg, még ha Ö is csinálja, ez nem az, melyre azok az üzenet
birodalmak épültek, amihez emberek milliói ragaszkodtak és ragaszkodnak
lelkük mélyén a reményeikben.
Istenem, Kendra én ilyen forrásból, mint ez, nem tudok üzeneteket
megosztani másokkal! Ők, Ők…
„Téged megfeszítenének?”
Fejezte be a mondatomat eléggé zavaros arckifejezéssel.
„Igen!” Tör ki belőlem a válasz, aztán gyorsan összeszedem magam.
„Nos, biztos, nem szó szerint, de most hagyjuk ezt!”
Mindketten csendben vagyunk.
„Marc.”
"Igen?"
„Mi van, ha Ők tévednek?”
|