A Jeshua Levelek

(The Jeshua Letters)

Egy figyelemre méltó találkozás
Jeshua-val (Jézussal)

Jayem

Az EGY

oltalmába ajánlva,

ami mindannyian vagyunk.

The Jeshua Letters

Negyedik kiadás

Way of Mastery
www.wayofmastery.com

ISBN:

Copyright: Jayem 1991

Fordította: Nagy Ferenc

Köszönetnyilvánítás

Örömömre szolgál, hogy őszinte hálámat fejezhetem ki mindazoknak, akik segítettek az újonnan módosított az „A Jeshua Levelek” könyvem 4. kiadásában.

Először is Alan Cohen írónak/tanárnak, aki felismerte a könyv jelentőségét, és arra ösztönözött, hogy közzétegyem, ugyanakkor (Jeshua próféciájával összhangban) felajánlotta a könyv előszavának megírását.

Később Joan Reddish-nek, akinek a pénzügyi támogatása csodálatos módon lehetővé tette az első kiadás közzétételét.

Sara Pattonnak kéziratok előkészítéséért.

Sandy Buttonnak, aki biztonságos kiadói, szervezői munkát teremtett itt Bali területén, és 2006-tól kezdve, fáradhatatlan adminisztratív segítséget nyújtott munkám minden aspektusának kezelésében, az Alam Cinta Ashram Ubudban való kiadások szervezésében, valamint gyakorlatilag a Way of Mastery Pathway minden alkotásának. virágzásban, fejlődésében; Nem tudom elképzelni, hogy ez hogyan történhetett volna meg nélküle.

A világ minden tájáról érkező sok diáknak, akik őszintén megosztották velem a valódi spirituális átalakulásuk alkímiáját; a virágzó lelkükkel bizonyítva a Szeretet erejét.

Végül, és örökre, Jeshua ben Joseph-nek, az ismeretlen, még testi mivoltában soha jelen nem lévő barátomnak, akinek a szeretete meggyógyította a szívemet, és aki megtartott engem ősi ígéretemben, állandó otthont teremtve, folyamatosan vezetve olyan mélységekbe, hogy valóban megértsem a Elkülönülés lényegét, a megvilágosodás Útját, és hogy miképpen közvetíthetem azt hasznosan másoknak, mindezt elkezdve egy kétséges, vonakodó, megijedt és sebesült 37 éves alázatos ember irányításával, tanításával, a 60-as korú jelenéig, aki most vagyok, és nem tudtam elképzelni, hogy Ő egyáltalán hogyan vezethet el a teljesen betöltő békéhez, és hogy megtanít arra is, hogyan segíthetek másoknak gyógyulni és valóban felébredni a Krisztus Elme rendkívüli, de természetes életére. Szeretete és irányítása inspirálja Munkámat és életemet; Soha, semmilyen módon nem fogok tudni elég köszönetet mondani Neki mindezekért.

Néhány megjegyzés az Olvasónak

Szeretném megjegyezni, hogy a nevem ebben a könyvben „Marc”. Az elmúlt néhány évben „Jon Marc” volt. A barátaim az egyszerűség kedvéért csak „Jayem” -nek hívnak!

Miért vannak a változások?

Gyermekként és felnőttkori életem nagy részében a Marc nevet használtam. Mindig úgy éreztem - még akkor is, amikor nagyon fiatal voltam -, hogy az a nevem, hogy „Jon”, így „h” nélkül, valahogy hibás.

A 90-es évek közepén – ilyen jellegű mélyreható kutatás eredményeként, amit általában „árnyék kutatás”-nak is neveznek, beleértve az intenzív születési és méhgyógyító munkák  vizsgálati eredményeit is - hozzátettem a „Marc”-hoz a „Jon” nevet. Az eredmény azonnali és erős zsigeri elmozdulás volt; egy mélyebb teljesség érzés irányába.

Amikor ezt elmondtam anyámnak, mire ő - miután magához tért a váratlan meglepetés hatása alól -, elmondta, hogy  eredetileg nekem és az ikertestvéremnek választott nevek „Jon” és „Marc” voltak. A bátyám három nappal a születésem előtt halt meg egy sürgősen szükségessé vált császármetszés következtében. Az e körüli nagy zavarodottságban a neveket felcserélték; a „Marc”-ot kaptam én, míg a „Martin Jon” -t bátyámnak adták. Úgy tűnik, hogy a méhben már tudtam, hogy milyen nevet kellett volna kapnom!

Mindazonáltal mindig úgy tűnt, az a helyénvaló, ha itt hű maradok a „Marc” használatához, különösen azért is, mert Jeshua így nevezett, és az általa elmondott szavakat soha nem szerkesztették, soha meg nem változtatták. Amit itt olvasol, az pontosan olyan, ahogy először azt nekem mondta.

Szeretnék arra is rámutatni - különösen az eredeti kiadás korábbi olvasói számára -, hogy itt van némi bővítés, ami többet tár fel abból, amit Jeshua-val az első néhány évben tapasztaltam. Eredetileg sok anyagot visszatartottunk Jeshua kérésére; az, amit itt hozzáadtunk, az Ő irányítása alapján történt. Csak feltételezhetem, hogy most vált időszerűvé

Előszó
 Írta: Alan Cohen

Elhinnéd, ha maga Isten szólna hozzád? Én elképesztőnek találom, hogy minden régi világvallást olyan emberek közvetítéseire alapozunk, akikhez maga Isten beszélt, mégis amikor manapság egyik kortársunk bejelenti, hogy valóban a Szent Szellem szólt hozzá, vagy Isten szavai „íródtak a  szívébe”, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni a szavahihetőségét, vagy azon tűnődünk, vajon nem-e egy 60-as évekbeli drogossal van dolgunk.

Jézus azt mondta, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Én azt hiszem, ez többnyire igaz a próféták földi életútja életidejére is, hiszen a nagy művészeket, zeneszerzőket, általában Isten igazi küldötteit, bármely közvetítőit sokszor csak a haláluk után értékeltük, értékeljük igazán. Mennyire inkább elfogadjuk az igazságot térben és időben minél távolabbról!  Ahogy Szent Ágoston kérte az Urat, "Adj nekem Isteni lelki életet, de még ne azonnal!”

Abraham Heschel „Hogyan keresi Isten az embert?” című egyik legjelentősebb könyvében is olvashatunk erről. A Nagy Forrás mindig olyan emberek felé fordul, akiket a félelem helyett a Szeretet szelleme éltet. És áldottak azok, akik hajlandók meghallgatni a béke tanításait és bátran és bizalommal átadni, közvetíteni ezeket az inspirációikat a világ felé. Vajon elég sokan bíztunk és bízunk e gyógyítások hangjában, tetteinkkel is megtisztelve ajándékaikat?

Jayem egy ilyen ember. Megnyílt egy magasabb síkról jövő iránymutatás befogadására és a kapott kinyilatkoztatásokat és tapasztalatokat másokkal megosztható formában közre tudta adni. Így a kapott közlések bizonyára mindnyájunknak szólnak.

A Jeshua szavaival kapcsolatos mély felfedezésem lényege, a kapott leckékben megtestesülő mérhetetlen szelídség, bölcsesség és tisztaság. Jeshua a mély együttérzés, erő és a megalkuvást nem ismerő szándék tanítója, segít, hogy felfedezzük azokat az illúziókat, amelyek megkötnek bennünket a valóság felismerésében, és így meggyógyulhassunk. Azt tanácsolja nekünk, "Ne az üdvösséget kérdd! Inkább kérdd azt, hogy felébredj minden olyan hitből, amely valaha is elválasztott Istentől."

Jeshua tanítása a valódi szellemi fejlődés legfontosabb elemét testesíti meg: a gyakorlatiasságot. A Szentlélek útmutatása mindig azonnali, használható és hatékony. Bármely spirituális tanács csak annyira értékes, amennyire élhető, és Jeshua, mint spirituális ébresztő, tanító, valóban tiszteletben tartja az élet szépségeit is. „A megvilágosodásod felé vezető úton a pillanatról pillanatra megjelenő tapasztalásaid " mind olyan megerősítések, melyek a legfájdalmasabb élethelyzeteidet is Isten ajándékaivá változtatják.

Jeshua azt is tanácsolja nekünk, hogy "megengedni, megengedni, megengedni”, tehát engedjük meg ezeknek az ajándékoknak is, hogy megnyissák az ajtót a gyógyulás életerői előtt, fölé emelve minket a korlátozott hiedelmeinken, még azon a tévhitünkön is, hogy mi a jó vagy a rossz számunkra. „Az út egyszerű, és erőfeszítés nélküli. Mert ami erőfeszítésből származik, az a te világod, nem az Enyém."

Röviden, Jeshua egy mesteri tanító, aki szelíd egyensúlyban tartja az értelem és a szív bölcsességét. Szinte betűnként átvehetnénk a tanítást és meditációinkba foglalhatnánk, mint a gyógyulásunkhoz vezető bejáratokat. Jeshua bizonyítja, hogy az egyszerűség és a mesteri tudás között nincs ellentmondás, nincs különbség. Egyek azok.

Van még e könyv ajándékai között egy olyan is, ami még mélyebben megkedveltette velem ezt a könyvet: Jayem őszinte vallomása a saját személyes belső átéléseiről, ennek folyamatáról, ahogyan elkezdődött és folytatódott ennek a tanításnak az „átvétele”, befogadása. Meghívott bennünket, hogy vele együtt kövessük végig egy olyan ember útját, aki megküzd hagyományos szerepével a világban és az igazsággal folyamatosan átitatva felülemelkedik azon. A „ki vagyok én” ismétlődő kérdésével kellett szüntelenül birkóznia. Végig követhetjük a küzdelmét a korai kétségek és a félénkség időszakától egészen addig, amikorra eltelik annak a fontos szerepének tudatával, ami már messze túlmutat a saját emberi egóján.

Az „A Jesua Levelek”-nek ez az eleme különösen megrázó, hiszen Jayem mindnyájunkat képvisel, ahogy saját utunk szerint mi is megnyithatjuk magunkat a Szellem csatornái és szolgálói számára. Van egy része a Tudatunknak, mely talán meglepődik, ha Isten éppen minket választ ki egy adott küldetés végrehajtására, beteljesítésére. Lehet sosem kaptunk ihletett szavakat, vagy sosem tanítottak nekünk filozófiai, metafizikai elméleteket, de mindannyian azt választottuk, hogy a magunk sajátos módján, szerepében fényt, világosságot hozzunk a világba. Ez az utunk lehet zene, tánc, bármely művészet vagy éppen anyaság. A forma nem olyan fontos, mint az a tény, hogy van egy ajándék, amely mindegyikünknek megadatott, hogy hoznunk kell, de ennek a kulcs eleme a közvetítési hajlandóságunk és az az erő és látókör, amellyel ezt a világnak közvetítjük, bemutatjuk.

Azt javaslom, hogy ezt a fontos könyvet inkább meditációval, meditációs hozzáállással közelítsd meg, nem pedig valamiféle logikai vizsgálattal. Itt igazából a „Lélek nagy logikájával” találkozunk, ami egyáltalán nem korlátozódik a racionális megértésre. A Szellem sokkal inkább a belső, érző tudásunkhoz szól. Kapunk itt egyfajta költészetet is, amit úgyszintén nem hagyhatunk és ne is hagyjunk figyelmen kívül. Képzeld azt, hogy Jeshua közvetlenül hozzád szól, és így megtalálod az üzenetét.

Hagyd, hogy az „A Jeshua Levelek” ihletet adjanak neked ahhoz, hogy végül a te szellemed edényévé is válhassanak. Jeshua valószínűleg egyetértene abban, hogy elegendő diákunk van már, és itt az idő több igazi mester megjelenése számára. Ennek a könyvnek nem célja, hogy függőségeket hozzon létre külső dolgoktól, személyektől, hanem hogy befelé fordulva mi magunk találjuk meg a keresett mestert, mestereket.

Áldásom hát Jayemre, megköszönve a becses és nemes ajándékokat és áldásom Rád is, azt kívánva, hogy befogadhasd az itt kapott nagy igazságokat.

Bevezetés

Egy pillanattal ezelőtt, amikor befejeztem e könyv utolsó mondatát, hirtelen egy emlékkép villant fel bennem. Olyan világosan és akkora erővel, hogy nem csak a képet láttam, hanem éreztem a hozzá kötődő illatokat és átéltem a kapcsolódó érzéseket is.

Öt éves körüli lehettem, amikor anyám elvitt egy esti istentiszteletre. Minden ablakban gyertyák, varázslatos fényük átvilágít az ólomüvegen is, és messze fölöttem tovatűnik a csúcsos boltív homályában. Kemény fapadokon ülünk, amik óriási távolságból húzódónak látszanak, végül egy szőnyegezett padlóban folytatódnak, mely végén aranyszínű szegélyű, fehér, finom vászonnal borított oltár van. Az oltáron két gyertyatartó egy-egy arany kereszttel. Hátul az oltártól a mennyezetig hózódó hatalmas kereszt.

Valamit érzek. Anyámhoz fordulva mondom:” Itt van, anyu!”

Ő, anélkül, hogy elfordulna a bibliája olvasásától, megkérdezi:

„Ki van itt, Drágám?” „Krisztus”, válaszolom magabiztosan.

Ő megfordul és rám néz: „Nem, Drágám, ő nem Krisztus. Ő a pap, akit látsz.”

De én semmiféle papot nem látok.

„Nem, anyu, Krisztus van itt!” Mondom újra kitartóan, és kicsit hangosabban, hogy az anyám túloldalán ülő ember is rám pillant majd anyámra, mindketten elmosolyodnak, és csendre intenek, mindjárt kezdődik az istentisztelet.

Meglepődve válik világossá előttem, hogy senki más nem láthatta Őt, így először én is kételkedni kezdtem. De akkor mi volt ez az érzés?

Később, mikor már tudtam olvasni, gyakran zseblámpát csempésztem az ágyamba, és amikor már biztos voltam benne, hogy mindenki alszik, elővettem a bibliámat, úgy próbáltam olvasni, hogy ne vehessék észre a fényt és küszködtem az ellentmondásokkal, melyek az olvasott Jézusi szavak  keltette érzéseim (amik ugyanazok voltak, mint amiket azon az egyházi estén éreztem), és mások Jézus magyarázatai okozta érzéseim között feszültek.

Akkoriban sokat imádkoztam, hiszen azt tanították, hogy Isten válaszol az imáinkra. De akkor már biztos voltam abban, hogy ez nálam nem így van. Fokozatosan egyre frusztráltabb lettem. Ahogy telt az idő, egyre jobban megértettem, hogy kisebbségben vagyok.

Valójában, ahogy a világi látóköröm bővült, nyilvánvaló lett számomra, hogy a legtöbb ember valójában mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. Vagy túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy ilyesmikkel törődjenek, vagy teljesen biztosak voltak abban, hogy Krisztus a Mennyben Isten jobbján ül és kész. Én is csak az élményem pillanatára emlékeztem, de aztán elfelejtettem ezt az érzést is, ahogy további életutam drámájába süllyedtem, mint mindenki más.

De a kérdés soha nem tűnt el igazán. Évek múlva újra megjelent, én pedig intenzíven kutatni kezdtem és tanulmányoztam a filozófia ágait, az összehasonlító vallási tanulmányokat, közben felfedeztem a Zen fennkölten egyszerű bölcsességét és különösen a jóga és a meditációk mély betekintő és átalakító hatásait. Ezekben, úgy tűnt, az a bizonyos gyerekkori érzésem is megértésre talált, sőt ténylegesen elmélyült és kifinomult.

Sok időt töltöttem ilyesmivel, először mindig lelkesen, aztán önfegyelmezett időszakok következtek, ilyenkor arra is nagyon figyeltem, hogy kerüljem ezt a témát, minden olyan figyelem elterelési formát bevetve, amiket ti is jól ismertek.

Mégis, a keleti szellemiség iránti szeretetem továbbra is folytatódott, bár így az évek során egyre messzebb kerültem attól, hogy bármit is tehettem volna vagy tehetnék a  hagyományos Kereszténységért. Az „A Jeshua Levelek”-et az az egyszerű tény teszi tehát még jelentőségteljesebbé, hogy a befogadott lény egyértelműen a történeti Jézusként azonosítja magát. Az olvasó nézőpontjától függően ezekben a levelekben lehetnek alapvető, radikális, talán még fenyegető közlések is. De amiben én biztos vagyok, hogy a gyerekkori imáimra válaszoltak.

Valójában immár világos, hogy az én egész életem nem más, mint e Válasz egy Szolgálója, türelmesen kívül-belül megmutatva azokat a helyeket, ahol nem Krisztus lakozik bennem, ugyanakkor gyöngéd óvatossággal vezet rá, hogy meghalljam a Mester szavát, aki segít megérteni az ötéves önmagam érzéseit is.

Az én felébredésem útja nem igazán különbözik a tiedétől.  Valójában azért jöttem, hogy meglásd, a te utad ugyanaz, mint az enyém. Hogy tudd, az „Élet"-nek nevezett nagy misztériumban való részvételünk a maga szent intimitásában egy és ugyanaz.

Bár a felszínen az életünk nagyon különbözőnek tűnik, de nagyon mélyre érve lényegében már megkülönböztethetetlen. Így tehát a látszólag különálló utazások teljes, nyíltszívű megosztása mindnyájunkat közelebb hozhat a keresett Válaszhoz, tekintet nélkül a kérdésfeltevés módjára.

Az „A Jeshua Levelek” olvasása után, ha csak egyetlen olvasó is akad, akinek világosabbá válik az útja vagy csak arra kényszerül, hogy alapkérdéseket tegyen fel és egy új útra lépjen, akkor az idő, amit e könyv írására fordítottam, már nem volt hiábavaló..

A Fény áldjon meg saját utadon!

Jayem

A Jeshua Levelek: 1.

Minden és mindenki

csak egyetlen okból van itt,

hogy ráébredjen az igazságra,

és újra hazatérjen.

1987. július 20 

„Jól vagy?”, kérdezi Kendra 

„Huh?”  Egy pillanatra hátrafordulok, ránézek, majd gyorsan vissza. „Igen, jól”, motyogom ímmel-ámmal, miközben a kanapéba süppedve felteszem a lábam a fonott ládácskára, ami kis kávézóasztalként is szolgál. 

Kendra kezébe veszi a csészéjét és előrehajolva nyugtalanul kortyolgatja, majd megáll a kezében a csésze.

„Biztos, hogy jól vagy?” 

Nem akarok erről beszélni, de igaza van. Nem, tényleg nem vagyok jól. Egész nap zavart vagyok. Nem örülök, de a televíziózás sem fog segíteni. A technika nálam most is, mint mindig, úgyis csődöt mond. 

„Ma reggel – uh - egy érdekes spirituális élményem volt. Azt hiszem, ez aggaszt egy kicsit.” 

„Kicsit? Ez neked „kicsit? Igazából itt sem vagy mióta egy órával ezelőtt bejöttél ebbe a szobába.”

Leteszi a csészéjét, hátradőlve felém fordul, és csak néz rám. Tudom, most nem szabadulok. 

Sóhajtok egyet, hagyom, hogy vállam ellazuljon, hadd jöjjenek azok a reggeli emlékek…

„Lássuk csak!

Bekapcsolom a vasalót, amíg melegszik, felszaladok a konyhába bekapni a reggelimet. Egy kis gyümölcslé, joghurt, két tojás, egy csipetnyi vanília, egy nagy banán és két evőkanál „spirulina” étrend-kiegészítő. Be a keverőbe, megvan a kapcsolója is, hamar kész az egész, sötétzöldre kavarva.

’Ó. az életünk csodás gyönyörei!’, gondolom magamban. Néhány korty, és a gyönyör máris elillan.

Vissza a vasalóhoz! Még nem teljesen kész. Nos, addig megnézhetem minden a táskámban van-e. Iratok? Rendben. Szemüveg? Rendben. Toll? Rendben. Tuti minden? Mi maradt ki? Miért ragadok itt le mindig? Valami biztos kimaradt. Van egy szörnyeteg a táskámban, ami mindig elintézi, hogy valamit itthon hagyjak.

Vállat vonva bezárom és leteszem az aktatáskámat az előszobában. Ma veszélytelen, úgysem fogok túl közel kerülni senkihez, amikor előadásom lesz. 

Végre a vasaló is kész, és néhány perc múlva már egy majdnem tökéletesen kivasalt ing van rajtam. Gombok begombolva, minden rendben, befordulok a hálószobába, hogy felvegyem a nyakkendőmet, amikor valami hirtelen történik velem.

A semmiből, minden nyilvánvaló olyan ok nélkül olyan hirtelen hatás ér, amit a meditációimban sem éreztem még soha. Egy hirtelen gondolat hatása ez, de olyan erős, hogy szó szerint ledermeszt. 

Végül sikerül kicsit összeszedni magam, de először csak ennyi jut eszembe:

Ez abszurd. Ez lehetetlen, időm se volt, hogy elkerüljem. Mindazonáltal ’a gondolat’ ott marad. (Ha egyáltalán ’gondolatnak’ nevezhetünk egy olyan érzést, amely betölti az egész testet, ugyanakkor egy hang is kíséri, ami látszólag körülötted szól.)  

Valójában ez a dolog, annyira erős és hatásos, hogy a szokásos teendőimet is azonnal összekavarja, így amint visszaérek a nappaliba, egyszerűen csak ledőlök a kanapéra. 

A lábaim felett kipillantva az ablakon a Puget Sound vizein egy tankhajó halad lassan elhagyva a Vashon Island partjait. 

’Valóban, ez abszurd’. E ’hirtelen jelenség’ hangja bennem most már azért sokkal lágyabb, mintegy utolsó próbálkozásként, hogy a figyelmemet még megragadja. 

Könnyedén, finoman, ritmikusan lélegezni kezdek. Kis idő múlva a szemeim is kezdenek lassan lecsukódni és egyre inkább tudatába kerülök a szikrázó, örvénylően felbukkant gondolatok sokaságának. 

Először megdöbbentőnek tűnik, ahogy felidézem a pillanat kavargó érzéseit, amik közben más örvénylő gondolatokat is generálnak. 

De lassacskán egyre több jelét fedezem fel egy olyan új, tartalom független látásmód és érzés megjelenésének, ami egyre mélyebben és mélyebben megnyugszik magában a tudatosságomban. 

Aztán már egyre növekszik bennem a béke és a nyugalom érzése, mint mikor a tengerpartra kicsapódott hullámok szép lassan visszafolynak a hatalmas, nyugodt tengerbe. A gondolataim is egyre inkább megszelidúlnek, míg végül a csend teljes lesz.  A lelkem nyugalma immár csendes, tiszta és üres. 

Ahogyan a ’Tudomány Istenei’ a ’meditációs élményt’ a test élettani mechanizmusai relaxációs válaszának magyarázatára redukálják. az enyhén szólva legkevésbé sem utal e legcsodálatosabb tapasztalat érzésére. Ez természetesebb a legtermészetesebbnél. 

Tökéletes nyugalom, csend kezdődik, de nem a szokásos gondolatok újjászületéséhez. Az ürességből lágy arany-fény csillan át, mint egy parányi, fénylő csillag az éjszaka sötétjéből. Ez a fény aztán könnyedén, egyenletesen növekszik, tágul, és egyre tágul, közelebb és közelebb jön egészen addig, amíg teljes belső látásom eltelik vele, amíg teljes belső lényemet is elborítja, és nem marad semmi más, csak ez a Mennyei Fény.” 

Kendra elbűvölten hallgatja az elbeszélésemet. 

„Ez Az, Kendra. Tudom, elcsépelten hangzik, de Ez Az!” 

Arcán némi tanácstalanság látszik, de nem szól semmit. 

„Úgy értem, ez az a ’hely’, ez az Az Érzés. Ha ebben az érzésben tudnék élni, ezen a ’helyen’, akkor sehova nem kellene menni, semmire nem kellene törekedni, semmiként és sehol nem kellene létezni, vagy semmivé sem kellene válni. Van ennek így valami értelme?” 

Most meg vajon miért mosolyog? Miért ragyognak a szemei? 

„Oh, Marc! Ez csodálatos!”

Kendra kicsit ellágyul, aztán folytatja: 

„Nagyon szerencsés vagy, tudod-e?” 

Ez a mondata kicsit megdöbbent. Egy jó ideig csak bámulok rá. 

„Szerencsés? Kendra…” 

„Marc”-, szakít félbe, -„tudod hány ember szeretné megtapasztalni ezt az állapotot?  Te nagyon sok kultúra, filozófiai irányzat, vallás könyvtárnyi tudásával rendelkezel. Tudod azt is, hogy a szívükből szólva mindannyian más módon, de ugyanerről próbálnak beszélni, az ilyen tapasztalatokról.” 

Nyilvánvalóan azért, mert a lényeg mindegyikükből hiányzott, viszem tovább magamban a gondolatot. Talán mert ezt én sem fedeztem fel tejesen, amikor az előbb megpróbáltam elmesélni a történteket. 

Most azt veszem észre, hogy a lélegzetem kicsit gyorsulni kezd és egyre nagyobb a feszültség az állkapcsomban is. 

Kendra hallgat, csak a tekintetével kérdezi, mitől ez a hirtelen izgatottság. Nem is bírom tovább magamban tartani, megtöröm a csendet:  

„Ez,… ez, uh, nos, ez még ennél is több volt!” 

„Még több? Mi volt több ennél? Marc,” kérdezi szinte könyörögve, „Mi több lehetett ennél?” 

„Kendra”, 

kis szünetet tartok, megfordulva ránézek:  

„megígéred, hogy soha senkinek nem szólsz erről?” 

„Soha többé nem mondhatsz nekem semmit, ha ezt most nem mondod végig!” – kiáltja Ő, ahogy szavaival szeretettel, de már nem olyan lágyan bökdösi a bordáimat.  

Már másfelé nézek, de nem kívül, hanem inkább befelé figyelek, a mindig friss, élő elmémbe és a memóriámban abban a részében kutatok tovább, melyben az ilyen fajta emlékezet létezhet bennem, és valahonnan tudom, hogy ez valahogy mindig kitisztul. „Kinyitottam a szemem és egy éles fény láttam a látóterem közepén. A fény szívéből egy forma kezdett kialakulni, valakinek az alakja. Ahogy előtűnt, úgy látszott, valamilyen hosszú, fehér ragyogó ruhában van. Az alak közelebb jött hozzám, de valahogy végig azonos maradt azzal a Fénnyel, amiből előjött.” 

Egyre könnyebb lett tovább beszélni erről, így megfordulok, és Kendrára nézve folytatom.  

„Ahogy az alak egyre közelebb jött, hirtelen felismertem. Hiszen Ő a barátom, akit sok éve nem láttam, bár mindig körülöttem járt, akire ha rápillantok, kérdés és kétségek nélkül pontosan tudom, ki Ő. Bár most is olyan érzésem volt, hogy nem a fizikai szememmel látom őt. Mondd csak, van ennek értelme?  

Kendra arcán látom a választ, a megértést, és elfogadást, így tudom folytatni. 

„Ő egyre közelebb és közelebb jött, és ahogy nézett engem, én az öröm és melegség egyre növekvő energia hullámait éreztem. Úgy tűnt a szemeiből, hogy belém lát, átlát rajtam, és úgy éreztem, feloldódom abban a hihetetlenül békés tekintetében.” 

Most már szünetet tartok, nem biztos, hogy folytatni szeretném, de Kendra nem hagyja annyiban. Leplezetlen kíváncsiságot látok rajta. Egy pillanatra most vizsgálgat is egy kicsit.  A csudába! - mondom közben magamban- Most jól sarokba szorított! Már ismerem ezt a nézését. Úgysem fog békén hagyni, míg mindent el nem mondok. 

„Mit volt még?”- 

„Azt mondta bennem, vagyis nekem, hogy sejtem én azt.” 

„És?” Most már azt se hagyja, hogy levegőt vegyek.  „Mit mondott?” 

A vállam kicsit előregörbül, az állam a mellkasomra ejtem:   

„Azt mondta egy üzenetét akarja átadni nekem. És a munkájáról, amit végez, vagy ilyesmiről van szó.” 

„És?” 

Hogy lehet ilyen könyörtelen! 

És miért is küzdök én itt Vele? Kendra mindig velem volt. Mikor „fent” voltam, aztán mikor „lent”, akkor is. Még a legmélyebb mélypontjaimban is. Jobban ismer, mint bárki,- lehet még jobban, mint én magamat-, és így is szeret engem! Ha ez nem egy csoda, akkor nincsenek is csodák.  

De a pokolba is! Ő még sem az FBI!  

Aztán csak kibököm a történetem végét is.

„Azt mondta, ismerem őt, az életét is, uh…és megmondta a nevét.” 

Halkan folytatom. 

”Ez egy olyan név és élet, ami úgy tűnik, az egész világon a mai napig rejtély.”  

„Micsodaaa?!  

Nos, ha próbára akartad tenni a türelmemet, mondhatom, most aztán sikerült!” 

„Jó, jó. Azt mondta, úgy ismerem őt, mint Jeshua.” 

„Úgy érted, Jeshua volt!? Akit mindannyian Jézusként ismerünk!?” 

„Igen, Ő Jeshua volt.” 

Most ettől Kendra még inkább belelelkesedik: 

„No, és mit mondott még? Mi az üzenete? Ó, Marc, ez csodálatosabb, mint gondoltam!  Mit fog tenni, mikor...? 

„Elég!” 

Kezemet is felemelve csendre intem. 

„Ugyan mi ebben olyan csodálatos? Kendra, itt egyszerűen az történt, hogy egy szép békés meditációm közepén egyszer csak előállt egy lény, mellesleg bejelentette, hogy Jeshua, azaz Jézus a neve, és hogy kapok tőle néhány üzenetet, nos, a tetejében azt is mondta, hogy én már ismertem őt.”  

„Jó, de mi olyan nagy dolog ebben?” 

„Mi olyan nagy dolog? Istenem, szerinted, azt akarom, hogy ez egyáltalán tovább folytatódjon? Nézd, beismerem, nyitott vagyok ilyesmik olvasására is, de csak ennyi,” 

Megfogja a karomat:

„Tényleg csak ennyi, Marc?” 

„Nos, arról van szó, hogy ez igazából megrémít. 

Úgy értem, jó, jó, hogy tanultam, olvastam metafizikát meg hasonló dolgokat, de persze. csak az érdeklődő, a külső megfigyelő szemszögéből nézve, és ez csak annyi, amennyit adhat nekünk az elme, az intellektus.  

De hatalmas űr van intellektusunk és a tényleges tapasztalataink között. Szóval, ezek az én korábbi egyszerű ismereteim csak puszta ismeretek, és semmin sem változtatnak, érted? 

Sokféle könyvet elolvasok, meditációs csoportokat vezetek, előadásokat tartok, stb., de ezek mellett én biztonságban érzem magam. 

Egyébként is mi van, ha ez csak egy nagy egós illúzió? És mi van, ha én meg egy ilyenre teszek fel mindent?” 

A mosolya elhalványul és rájön, hogy a félelmem nagyon is valós.  Egy percre elcsendesedik, megfontoltan elővesz egy cigarettát és rágyújt. Még mindig a padlót nézve kérdezi:  

„Emlékszel, mikor elmeséltem neked ’Jeremiás’ gyűlését és az ott történteket?”  

A kérdése felfrissíti a memóriámat és előre rohanok a tudatomban, mintha valaki a biztonsági őröket eltávolította volna, előszedett volna egy emléket egy apró fényes sarok homályos polcairól, lefújva róla a port, láttatva a címkéjét. 

’Jeremiás[ET1] ’- Ő egy BillieOgden által csatornázott nem fizikai lény volt, Kendra kapott tőle egy furcsa. ellenőrizhetetlen információt 1987 márciusában. Valamit a jövőre vonatkozóan. 

„Igen, emlékszem. Ebédelni voltunk Balllard kávézójában.” 

„Emlékszel, mit mondtam neked?” 

„Nagyjából.” 

Tudja, hogy nem akarok erről beszélni. 

Felismerve vonakodásomat, feláll, kicsit egyenesebben és határozottabban beszél:  

„Jeremiás, ha emlékszel rá, meglehetősen megdöbbentő dolgot mondott nekem rólad és Jézusról.  Nem emlékszel, milyen izgatott voltam e miatt?” 

„Jó, jó, emlékszem, de azonnal el is felejtettem és mostanáig eszembe se jutott.” 

„Nem találod, érdekesnek, hogy egy csatornázott nem fizikai lény, akit sosem láttál, azt mondja, te és én már akkor ismertük egymást és ott voltunk, amikor Jézus a hegyen a prédikációját tartotta?  És én még a nevedet sem említettem előtte neki.” 

Megrezzenek. Most én is veszek egy cigarettát. Forgatom a kezemben, vizsgálgatva a kis dohányszálakat. De hiszen nem is dohányzom. 

Kendra folytatja:  

„Akkor is elmondtam, most is újra elmondom: Amikor Jeremiás erről beszélt, azt mondta ez olyan volt, mintha egyszerre minden tágra nyílt volna előtte. Marc, semmi kétségem, még ha te ragaszkodsz is ahhoz, hogy ez így túlságosan erőltetett vagy hihetetlen. És most nálad valami hasonlóról van szó. Egyébként meg, mi bajod ezzel az egésszel?” 

Megelégeltem a dohányszálak piszkálgatását és leteszem a cigarettát, megszabadulva a dohánymaradékoktól is. 

„Végül is bármikor elmehetsz, meglátogathatod Jeremiás-t, hogy megkérdezd tőle, mi folyik itt.”  

Sóhajtva felállok a kanapéról, odasétálok az üvegajtóhoz, szélesebbre nyitom, hogy érezzem a szellőt, ami éppen kezd feltámadni. Ez a szél már valószínű, az északnyugaton rejtőző Eső-Istenek előjelzője. 

A gondolat, hogy még ilyen láthatatlan lelkekkel, lényekkel, vagy láthatatlan létezőkkel vagy bármik legyenek is, szóval, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznom, egyáltalán nem vonzó számomra. 

Elkezdek beszélni, anélkül, hogy Kendrával szembenéznék.

„Tudod, vagy 3 éve egy barátod autójával jöttünk hazafelé Seattle-ből egy üzleti szemináriumról. Ahogy beszélgettünk, Lindya egyszer csak hozzám fordult és az javasolta, menjünk, látogassunk meg valami „Jónás”-t. Akkor olyan határozott érzésem támadt, hogy ezt nekem meg kell tennem. A csudába, pedig azt hittem, valami zenekarról vagy hasonlóról van szó. Ő egy kicsit tétovázott, aztán elmagyarázta, hogy Jónás egy csatornázott lény.” 

Most odafordulva Kendrához folytatom.  

„Istenem, ettől a szőr is felállt a karomon. De aztán rájöttem nem a félelem miatt, hanem azért, mert ez kifejezetten csak az Ő javaslata volt. Azelőtt sosem éreztem meg távolról ilyesmi dolgokat, amikből kirínak a mesebeli butaságok. De mentem vele. És aztán semmi ilyet soha még nem éreztem. Mikor megérkeztünk, olyan volt, mintha Jónás tudta volna, miért jöttem, és kétséget nem hagyott felőle, hogy tökéletesen ismeri a belső lényemet is.”  

Visszatérve ledőlök a kanapéra, Kendra még mindig szívja a cigarettáját, de most nem zavar. 

„Ő mondott néhány dolgot, ami érzéshullámokat keltett bennem, szóval olyan érzésem volt, egy olyan felismerés, hogy igaz, amit megoszt velem. Néhány dolog, amit mondott folyamatosan feljött bennem és valahogy tudtam, hogy ez különösen fontos számomra, bár fogalmam sincs, miért. Azt mondta: Barátom, Te egy olyan ember vagy, akit akár filozófusnak is nevezhetnének. Nem így van?  Valójában, te kapcsolatban voltál - ahogy most megértenéd, egy ’múltbeli inkarnációdban’- egy nagy emberrel, egy igazi nagymesterrel. És abban biztos lehetsz, hogy a nagy ember nem te voltál, de te voltál kapcsolatban vele.” 

Ránézek Kendrára és villámgyorsan kitalálom a kérdését.  

„Nem, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, ki ez a ’Nagy Ember’.

Amíg beszélt, mintha hegyes tűk futkároztak volna le s föl a gerincemen. Gondolkodni sem tudtam, nem hogy megszólalni. Végre ez a Jónás azt mondta, jó lenne szünetet tartanunk, és sok mindenen el kellene töprengenem.” 

„Az eset óta ’kiütést kapok’ az úgynevezett ’misztikus tapasztalatoktól’, nem is szólva a furcsa egybeesésekről, megérzésekről, emberekhez és könyvekhez való mély érzelmi vonzódásokról – ilyenkor mintha valami láthatatlan mágnes játszadozna velem ide-oda húzogatva

Aztán, egy átlagos szombat reggelen egyszer csak azt hallom, hogy az elmémben valahol Jónás szól hozzám. Kiugrottam az ágyból és lefirkáltam a szavait, Ő a megszokott szavait, kifejezéseit használta, mint pld. „az Isten szerelmére” vagy „ye”-t mondva a „te” helyett. De tudod, mennyire óvatos és bizalmatlan vagyok az ilyesmiben.” 

„Persze, jól tudom! És ne feledd később azt a Bellevue-i előadását, amikor elmondta nektek, hogy közvetlenül tudott veled úgy kommunikálni, hogy még az esti órák előtt közvetlenül az ’elmédben’ felkeresett, beszélt hozzád, és ott el is mesélte mindenkinek, hogy így tudott kommunikálni veled.” 

Jól tudja Ő is, hogy ez nem olyan emlék, amit el lehet felejteni. 

„Igen! És én akkor is, és most is továbbra is óvatos és bizalmatlan vagyok” 

Ő végül nagyot szív a cigarettájából, ami hosszan és fénylően felparázslik.  

„Tudod Marc, ha nem bízol Jeremiás-ban, még bármikor megkérdezheted

Jónás-t is erről.” 

Minden megfontolás nélkül válaszolom:   

„Kendra, én nem akarok elmenekülni és nem akarom azt se, hogy olyasmiről kérdezzenek, hogy valaki valahogyan időnként más emberi testekben tartózkodhat, amit ráadásul éppen én tapasztalok. De nyitott maradok, Ok.? Egyelőre jobban szeretném a saját munkámat végezni továbbra is.” 

Ő csak figyel és engem tanulmányoz. Érzem. Vajon milyen finom információk előbukkanását érezheti bennem? 

„Több mint három éve, hogy ismered és mélyen csodálod Jónás-nak a szeretetre vonatkozó útmutatásait és tapasztalatból is tudod, hogy a szándékai kifogástalanok. Vajon ő mit mondhatna, amitől félned kellene?” 

Ez az. Éppen ez az, amit most felhozott, ez a dolog. A félelem.  

Kicsit felé fordulva behajlítom a lábaim, majd keresztbe rakom őket. Nem jó így, talán fordítva. Ez sem jó. Végül csak visszateszem rendesen a padlóra. 

„Nézd, azt hiszem, itt csak két lehetőségem van. Jónás vagy azt mondaná erre, hogy ilyen lehetséges, vagy azt, hogy ilyen nincs, ez csak az én hatalmas képzelőerőm eredménye.”

Kendra meglepettnek látszik: „Hát akkor meg mi a baj ezzel?” 

„Kendra, hát nem látod? Ha ez történik, akkor valamit kezdenem kell vele.  És ha valahogy mindez kikerekedik, tényleg az lesz a gond, hogy foglalkoznom kell vele, és legyen bármi, ez olyan, ami mindig megköveteli a az odaadó figyelmemet, és valószínű utánam jön, még ha a Nyugati Állami Kórházban kell meglátogatnia, akkor is.” 

„Ettől félsz?” 

„Azt hiszem mind a két lehetőségtől tartok. Most olyannyira, hogy elkerülném ezt az egész témát.” 

„Nézd, végül is itt, most ezt te irányítod, nem? Miért ne hagyhatnád egy ideig, és ha nem tűnik jónak, bármikor egyszerűen abbahagyhatod. Senki nem oszthat meg semmit senki mással, ha az illető nem akarja.”

Természetesen igaza van. Ez a nyilvánvaló igazság kicsit megnyugtat. Most már könnyebben is lélegzek. 

„Nos Jeshua azt mondta, el kell kezdenem leírni, amit mond. Amikor Ő itt van, amit tennem kell, csak annyi, hogy rá kell fókuszálnom a figyelmemet, és ahogy kinyitom a szemem, képes leszek fenntartani a kapcsolatunkat. Nem hiszem, hogy esetleg ez bárkinek árthat, ugye?” 

Az ablak felé fordulok, a meleg nyári nap már elbújt a Vachon sziget tetejénél húzódó sötétkék felhők mögött. Az ’esőistenek’ fenyegetései is eltűnnek. Hátra sem fordulva folytatom:  

„Van itt még egy dolog. Ma reggel eszembe jutott, hogy nem is ez volt az első alkalom, hogy kapcsolatba kerültünk.” 

Kendre gyorsan odajön, kezét a karomra téve kérdezi: 

„Nem? Még mikor…?” 

„Néhány hete, mikor mindannyian a tengerparti kempingünkben voltunk." 

Kora reggel van, hajnalodik, az éj is olvadozik már szép lassan. A homokos parton, a víz szélén sétálok, először kíváncsian jobbra pillantva a felhőtlen horizontra; aztán előre a távoli meredek sziklára, ahol egy alig észrevehető vízesés ereszkedik alá csendesen, és méltóságteljesen omlik az óriás sziklákra, hogy aztán lent a tengerrel randevúzzon. 

Hirtelen egy sas röppen fel a lejtős domboldalakat szegélyező magas örökzöldek egyikének tetején levő őrhelyéről. Hatalmas szárnyaival erőteljesen szeli a levegőt. Szúrós szemekkel figyel mindent, ami alatta elterül. Nem kérdés, melyik országban vagyunk. 

Itt létünk immár szokássá vált. Mióta először véletlenül rátaláltunk erre a pompás helyre, évente legalább egyszer eljövünk ide. 

Nyári lakokat, tábort építünk a bőséges víz sodorta fákból, felfedezve az árapály által létrehozott vég nélküli medencéket, melyeket a csillagok lombkoronája is betakar, így egyszerűen soha nem láthatók sehonnan, még a közeli civilizációtól sem. Nem egy ilyen strand van itt a környéken, ami könnyen megtalálható lenne, de szerencsére csak annak, aki ismeri az utat errefelé. 

Lesétálok a táborunktól egész a tengerpart északi végéig, és a sast azonnal meglátom, figyelem, ahogy szárnyalva leszáll és megpihen egy üres ágon. A kedvenc „üldögélő-helyemhez” érek, egy sziklához, ami elég magas ahhoz, hogy lássam a tengeren szörfözőket is. Guggolva figyelem őket, amikor egyszerre csak hihetetlen kegyelmet és szépséget kezdek érezni. A szikla és a szörfözők összefolynak. 

Lefelé bámulva nézem ennek a csodás látványnak az összjátékát, a ritmusa valósággal belém hatol, míg nem kezdem érezni is, amit hallok. 

Valami furcsa érzés ez, ami elkezd növekedni bennem. Egyáltalán nem olyan, mint a fájdalom és természetesen nem is fájdalmas. Ez inkább egy gyenge vibrálás, rezgés. A testem közepén a szívem tájékán. Most mozgásba jön és elkezd növekedni, bővülni, és felemelkedve a fejemet is betölti. Úgy tűnik, olyan furcsa, hogy én vagyok, aki érzem ezt, de mintha ugyanakkor kívülről is passzív szemtanúja lennék ennek a kis szokatlan jelenségnek. 

„Helló, Marc.”  

A szavak kiolvadnak abból a rezgésből, olyan világosan és elkülönülve, mintha valaki közvetlenül a fülembe beszélne. Ezzel együtt úgy tűnik a rezgés is változott, energiát és melegséget kezdek érezni, de teljesen más volt ez, mint amilyen hasonlót valaha is éreztem. Ez fenséges, békés, és leírhatatlan. 

A szavak megdöbbentettek, mert létezik hasonló esetekben egy félreérthetetlen, egyértelmű ismertség érzés, mint amikor az az ember, akit a legjobban szeretsz a világon, felhív telefonon, és csak egyszerűen annyit mond „Helló”, ám te pontosan tudod, hogy Ő az. 

„Örülök, hogy ide jöttél. 

És hajlandó vagy megengedni, hogy e kommunikációnk most létrejöhessen. 

Biztos lehetsz benne, hogy a jövőben gyakran és többet fogok veled beszélni.” 

De én már nem bírom tartani a kapcsolatunkat. 

Az energia elhalványul és ismét hallom a szörfözők zaját a szikla mögül. Látom a napfény csillogását az óceánon, és ugyancsak az erős szelet is közvetlenül a bőrömön érzem. Rádöbbenek, hogy ezekről eddig semmit nem tudtam: sem szörfözőkről, sem szellőről, sem napfényről. 

A fejemet rázva felemelkedem, de most ez fájdalmas. A lábam merev. Vajon meddig ülhettem így? 

Mi volt ez? Mormogom magamban, mikor végre meg tudom mozgatni a lábamat is. Óvatosan lemászok a szikláról, az utolsó lépéseknél a lábamat már a homokban melengetem, amit közben a reggeli égbolton már felemelkedett Nap felmelegített. 

Elkezdek visszasétálni a táborba, és hirtelen zaklatottság fog el. Először persze tiltakozom. „Nem, ez nem lehet.” Pedig tudom, hogy ez volt és meg is van, valahol legbelül magamban, de hogy mi is ez, nem tudom megnevezni. Vagy talán jobb, ha elfelejtem. 

Visszaérve a táborba, a barátaimat már nyüzsgésben találom, a reggeli megkezdődött. Én csak csendesen leülök, bámulom a szelíd hullámokat, ahogy partra érnek, majd visszahúzódnak a tengerbe, időtlen, ritmusos hangjukkal vigasztalva, miközben az érzelmeim valahol mélyen kavarognak bennem, de úgy, mintha valami ismeretlen helyről jönnének. Vagy ez csak egy régen elfelejtett hely lenne? 

„Kérsz még egy teát?"  

Kérdezem, miután elmeséltem a tengerparti tapasztalataimat. 

Kendra nem válaszol. Ül mozdulatlanul, nem is annyira rám nézve, mint inkább rajtam keresztül. 

Átmegyek a konyhába, felteszem a vizet forrni.  

„ Borsmenta ismét?” 

Ő feláll a kanapéról, a konyhaajtóhoz sétál, aztán a falnak dől. Nem hiszem, hogy hallotta a kérdésem, hogy milyen teát akar, így még egy borsmentát csinálok neki. 

„Most már emlékszem.”- 

A hangja lágy, tekintete az emlékeibe réved.  

„Emlékszem, hogy láttalak egy farönkön üldögélni, céltalanul rugdostad a homokot és az óceánt bámultad. Meglepődtem, azt hittem valami történhetett veled, de mégis úgy tűnt, nem lenne helyes zavarni, így tovább segédkeztem a reggelinél.” 

A teacsomagot a kerámia edénybe helyeztem és ráöntöttem a forró vizet. A fedél visszahelyezése után visszatérek a tűzhelyhez, ezúttal eszembe jutott kikapcsolni is. 

„Marc, azt hiszem, el kell fogadnod, hogy valami különös dolog történik itt, ugye?” 

Leveszem a fedelet a teáskannáról, lehajolok és belepillantok a már kissé elszíneződött vízbe, a gőze felemelkedve melegíti arcomat. Igen, ahogy szagolni kezdem, ez borsmenta. 

A fedél visszahelyezése után szembe fordulok vele.  

„Igen, itt valami történik. De egyébként nem bántó, mondhatom, a legkevésbé sem. Nem kérdeztem rá, mi célja ennek, és nem tudom, mit kezdjek vele, még azt sem tudom, hogy miért éppen ez történik. Azt hiszem, ez azért mégis kicsit zavaró.” 

„Ó, ez így egy ragyogó megfigyelés!”  

Csillogó szemmel, egyúttal egy szerető bökéssel a bordáimra, segít megszabadulni a növekvő nyomástól. 

-„Tudod jól, Kendra, hogy a saját spirituális utam iránya eddig mindig Kelet felé hajlott.” 

Ez a kijelentésem beindítja az emlékek folyamát, képek forognak, melyek spirituális és filozófiai törekvéseim mozgását alkotják: a meditáció művészetének beindítása majdnem húsz évvel ezelőtt, a főiskolai idők, melyek alatt átitatódtam: a Tao Te King fenséges szépségével, a Zen Buddhizmus tömörségével, az Upanishads gazdag és időtlen misztikus költészetével, az Arjuna harcos lenyűgöző történetével a Bhagavad Gitában. Később jöttek a jóga átalakító erejű, ám nagyszerű gyakorlatai; Órák, hetek, hónapok, évek teltek így: testhelyzetek, légző gyakorlatok, a tudatosság elmélyítése; Elhagyni a testet, az elmét és a szellemet; végtelen mantrák, amelyek a szamádhi világos és üres térébe oldanak. Vannak tapasztalataim a Siddhis, vagyis a "hatalmak" ismeretében; Telepatikus, asztrális utazásban, testnélküli és múltbeli életek megismerésében. Figyelmeztettek, hogy ezek csak múló jelenségek, így ezeket elengedtem. 

Mindezek a képek és még sok más villámgyorsan egy pillanat alatt átfutottak az elmémben, de láttam mindezeket. 

Most a szemünk találkozik, a két barát olyan közel kerül, hogy nem is annyira megosztjuk életünket egymással, mint inkább egyesítjük. Külön életünk határai szürkék, egymást átfedik, egymásba áramlanak. Ő már tudja mindezeket a dolgaimat.

„Tudod, ha a hindu panteon egy istene tűnt volna nekem elő, Krishna, vagy talán Rama, vagy talán egy jó öreg Zen pátriárka, a csudába is, vagy maga Buddha!  

Akkor nem hiszem, hogy ezzel bajom lenne, mert a múltamhoz illeszkedne, ugye?  

De Jézus. maga? Jéééééézzzus, Kendra!” 

Mi csak állunk, továbbra is mélyen egymás szemébe nézve, felismerve a véletlen szójáték rímeit. Végül megtöröm a csendet.  

„Most akarod a teát?” 

Kendra elveszi a csészét, két kézzel fogva élvezi a melegét. Fel se nézve, halkan kérdezi:  

"Egyébként mi is egy filozófus tulajdonképpen?" 

Görögből származó két szó, valójában "philo", ami alapvetően szeretetet, és "sophia", ami bölcsességet jelent. Philo-sophia: a bölcsesség szeretete. A filozófus a bölcsesség szeretője. 

Aznap később már egyedül vagyok. Ülök a kanapén, keresztbe tett lábakkal, megpihenek a naplemente utolsó lágy, simogató nyomaiban elmerengve

A tekintetem fokozatosan halványul, a légzésem nyugodtabb, ritmikusabb. Úgy érzem, mintha a szemeim visszahúzódnának a fejembe, ahogy ennek történnie kellene, mielőtt felfelé húzódnának. Úgy érzem, mintha a tudatom az agyam elejére összpontosulna éppen a homlokom mögött. A környezetem kezd kihátrálni, lassan eltűnni a tudatomból, megengedve hogy felismerjem egy új, belső környezet kialakulását. 

Most úgy tűnik, van valami mozgás, valaki vezet egy ajtónak látszó dolog felé. Kinyílik és haladok tovább egy csodálatos pulzáló fényalagúton. A vége felé közeledve ragyogó fényesség fogad és egy fényt sugárzó öltözetben egy emberi forma kezd alakot ölteni előttem. Az arcát már ismerem. 

„Most elkezdjük. 

Lassan kinyithatod a szemed, Marc.

De engedd, hogy a tudatod Velem pihenjen tovább. 

A szavak, amiket hallok, és amit látok látszólag az ürességből jönnek elő. De sokkal inkább érzem őket. 

Én vagyok az, akit a világ Jézusként ismer.  Te most eljöttél oda. ahol Én vagyok. 

Az első találkozásunk rövid lesz. 

Tekintsd ezt egy próbának ahhoz a tanulásodhoz, amelyhez –hogy úgy mondjam-, rá kell hangolódnod az Én frekvenciámra. 

Valójában ahol én vagyok, az számodra elérhetetlen. 

Ahogy nem elérhető az Atya egyetlen fia számára sem,

mert természetesen te is az vagy. 

Számotokra - mindenkinek -  most eljött az emlékezés ideje. 

Vajon ki fogja a felébredést választani egy álomból, amit nagyon régen álmodtok?

Amit most először megosztok veled ebben az első kommunikációnkban, az nem olyasmi, amit te 

„mély bölcsességnek” neveznél. 

Azonban, ha elmélyedsz abban,

amit mondok neked,

meggyorsíthatja a hazatérésedet.   

Én mindig veled vagyok. 

Mindig, ahogy mindig is ismertél, és ismersz Engem. 

Te a Fény szolgálója vagy, azé a Fényé, melyet sokan ti Istennek neveztek.

Ez az egyetlen, ami vagy és voltál mindig, még a sok tapasztalásod során is, - amiket te inkarnációknak neveztél el,- és rendre azért hoztad létre őket, hogy elrejtsd azt az igazságot, amiben mindig is léteztél. 

Most végre elengedheted az álmodat.

Nincs rá tovább szükséged. 

A tapasztalataid révén eljött a felismerés,

hogy elkerülhetsz minden olyan formát,

amit az emberi lélek valaha megfogalmazott, létrehozott,

de amelyeknek méltatlan az öröksége. 

Megosztom veled az élő Isten Fiaihoz szóló utolsó üzenetemet. 

Ha ez feladat teljessé válva befejeződik,

visszatérek oda, ahol valójában ÉN VAGYOK,

várva a fizikai síkból egy új korszak fényének híradását. 

Hamarosan mindez nyilvánvalóvá válik. 

Most elmegyek. 

Törekedhetnék még arra,

hogy lenyűgözzelek annak az Igazságnak a bizonyításaival,

amit már úgyis tudsz. 

Bízz mindig a belső hangodban. Az soha nem hagy cserben és nem csap be téged. 

Csendes alázatban szólok, ahogy Atyánk hangja szól. Tudd meg hát, 

én az vagyok, akit Jeshua-ként ismersz,

És én mindig veled vagyok, 

mindenütt az örökkévalóságban. 

Béke legyen veled. 

Ámen 

Ahogy az előbbi energia elgyengül, fokozatosan visszatérek a miden napi valóságba. 

Visszajössz? Hol voltam? Mi ment, hova? Mit jelent „odajönni”, ahol „ÉN VAGYOK”? 

Hol van az? Mi maradt ott belőlem, anélkül, hogy megmozdultam volna? Az „álmom”? Hirtelen mozdulattal körülnézek; a hifim, a kandalló a helyén, az erkélyen levő növényeket lengeti a szél. 

Emlékszem arra, hogy Berkeley püspök, egy 18. századi filozófus egyszer azt állította, hogy minden tapasztalatunk csupán merő álom. Ezt hallva egy diák –hogy megcáfolja a derék püspök furcsa filozófiáját - kiabálva kirohant és tiszta erőből belerúgott egy kőbe, mire eltört a lába. 

Természetesen félreértette a lényeget, de most nekem is van egy részem, amelyik nagyon is bele akarna rúgni ugyanúgy egy nagy kőbe. 

Elfog a gyötrő gyanú, ahogy magamban körülnézek, hogy nem fogom megérteni a tapasztaltakat. És ez elég nyugtalanító. 

1987. Augusztus 15.

Most kezdjük. 

Egyformán szeretem Isten fiat,

akár nőként vagy éppen férfiként vannak azonosítva,

mert – az Igazságban – a Fiú Egy. 

A Fiú az, aki örökké él a Szent Atya által, amely kimondhatatlan és mégis jelen van mindig a teljességben. 

Így, a Szeretet, amit érzek, az a Szeret, ami Én Vagyok.

Ez a mondat azt jelenti, hogy nemcsak Én, mint „Jeshua”,

hanem mi mindannyian ennek az Igazságnak és Valóságnak a sarjai vagyunk..

Engedjétek magatok feltöltődni ennek az igazságnak az érzésével. Minden és mindenki közületek, csupán egyetlen okból van itt: 

Hogy felismerje az igazságot, és újra hazatérjen.  

Soha a Földön ilyen lehetőség nem volt még, mint most. És mégis, még akkor is, ha a Fiú az ajtónál áll és bekopogtat, ha az Atya kinyitotta az ajtót neki, még akkor is

választania kell. 

Vajon mi lesz a te választásod? 

Ámen 

Kendra az asztalra teszi az írásomat, de még nem veszi le róla a szemét.  

„Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg elolvastam. Az írásod borzalmas.

Mint a macskakaparás.” 

„Nekem úgy tűnik, így is olyan gyors, hogy alig tudok lépést tartani vele. És én még a saját írásomat is nehezen tudom elolvasni. Talán meg kellene tanulnom a gyorsírást.” 

Most elmosolyodik, és felemeli a szemét a köztünk levő papírokról.  

„Azt akarom, hogy tudd, jó érzés ez nekem. Marc, én, biztatlak, hogy folytasd ezt a dolgot, akármi is lesz belőle.” 

Kicsit feszült vagyok. Istenem, jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy mindez banálisnak és értéktelennek hangzott. 

„’A Fiú Egy.’ Amikor ezt mondta, nagyon mélyen megérintett, de a pokolba is. Nem tudom.”

Felállok a székemről és megyek, hogy ellenőrizzem a növényeimet. Sosem szoktam ilyet tenni. Bevallom, bár szeretem a szobanövényeket, felőlem hónapokig elhaltak is lehetnének anélkül, hogy észrevenném. 

„Marc, javasolhatok valamit?” 

„Persze, mondd csak!” 

„Néhány hét múlva Molokai-ra mész nyaralni. Miért nem szánsz ott erre egy kis időt, hogy mindezt végig gondold? Talán kapsz némi választ arra, hogy mi történik és miért. Valahogy számomra fontosnak tűnik ez. Mit gondolsz?” 

Semmi szükségem erre. 

„Nem, Kendra, semmiképpen! Az utolsó dolog, amit tenni akarok, hogy megpróbáljam megfejteni ezt. El is felejtem, lazítani fogok, és csak átlagos turista leszek. A legfontosabb feladatom az lesz, hogy annyit begyűjtsek a csodálatos Hawai-i napfényből, amennyit csak tudok, és minden energiámat erre fordítom.” 

Azt hiszem, ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, még a hanyagságomra is számíthatok. Leereszkedem a székemre, kezembe veszem a kommunikációm papírjait. 

„Nézd, úgy érzem, hogy azért ezt a tapasztalatot tovább kell vinnem. Mégis valami bennem ezt nem igazán akarja. De tudom, hogy el is lehet égetni az ilyesmiket vagy legalább is elrakhatom egy dobozba és mélyen eldughatom.”  

„Tehát, mit fogsz csinálni?” 

„Most már nem sokat tehetek. Amikor újra megtörténik, hát megtörténik. Amit meg fogok és meg akarok tenni, hogy biztos soha nem leszek túl távol az íróeszközeimtől, mindig kéznél lesznek, és a csudába is, ha több ilyen diktálás jön, talán feljegyzek még pár üzenetet. Szerencsére Te pontosan tudod: hol vagyok, mi folyik itt, és mi ez dolog.” 

Hirtelen elmosolyodok és ránézek Kendrára. 

Ő rögtön rákérdez a mosolyomat látva:  

„Most mire gondolsz?” 

„Ó, éppen most jött egy jövőbeli kép az unokáimról: ők éppen kinyitnak egy régi csomagot, tele a nagyapjuk emléktárgyaival, köztük ezeknek az oldalaknak a megsárgult darabjaival, rajtuk furcsa írással, beszélgetésekről egy láthatatlan baráttal. Amikor megkérdezik anyjukat erről, ezt fogja válaszolni: Nos, ezért kellett bezárni nagyapátokat, Kedveseim. Most pedig tegyétek le ezeket és menjetek szépen játszani az udvarra.” 

Kendra, most a fejét ingatva nevet:  

„Micsoda humorérzéked van!” 

Kis idő múlva kicsit elgondolkodva rám néz.  

„Marc, hogy érezted magad Jézussal kapcsolatban mikor gyerek voltál és miközben felnőttél?” 

A hirtelen váltás a beszélgetésünkben, váratlanul ér, és úgy tűnik, kinyitja az emlékeim tárházát. Látom magam, amint vasárnap templomba megyünk a szüleimmel. Prédikációk végtelen köreivel és a vasárnapi iskola leckéivel. Ez az a rész, amit nem nagyon szerettem. 

„Apám a vasárnapi iskola idején ott hagyott a templom előtt és én úgy tettem mintha bemennék, de amint befordult a sarkon, én elszöktem, és bementem a belvárosba csokoládé turmixot enni.” 

Kendra szeme tágra nyílik a meglepetéstől, de mosolyog közben.  

„Te! Ez majdnem szentségtörés!” 

Belül én is mosolygok.  

”Nos, máglyára velem! De emlékszem, mindig nagyon jó érzéseim voltak Jézussal kapcsolatban, amikor sikerült elkülönítenem Őt minden dogmától. Úgy éreztem, itt van ez az ember, aki tudott valamit. Úgy értem, hogy valóban tudott valamit. Úgy éreztem, olyan volt, akiben igazán megbízhatok.” 

Kendra hangja most kissé lágyabb lett:

„És most miért nem tudsz bízni benne?”

„Kendra! Az egy olyan Jézus volt, aki valaki másnak az elbeszélésein, szűrőjén keresztül jött hozzám! Történetekben élt, és olyan példázatokat mutatott, amik hasonlók voltak, mint a Rorschach képek. És Ő szilárdan él a történelemben! Az a Jézus olyan, akiben könnyű megbízni! Erről viszont hihetsz bármit, amit akarsz, hogy fogja megvédeni magát? 

A fejét nem mozdítva csak a szemeit felemelve rám néz. 

„Talán otthonok látogatásaival, beszélgetésekkel.”

Megáll bennem az ütő. 

„Azt mondod, hogy erről a Jeshua-ról azt hiszed, hogy Jézus?” 

„Nem ezt mondta?”

„Igen, de…”

„Milyen érzés volt, amikor mondta?”

Most a fejét az állára támasztva alaposan rám néz. 

Elfordítva a fejem, kinézek az ablakon, halkan válaszolok.  

„Olyan jó és olyan valóságos volt, mint azok a csokoládé pudingok, amik mindig ízlettek.” 

De ezt én nem engedhetem meg. Az érzelem harcot kezd építeni bennem; mégpedig olyan harcot, hogy meggyőződjek arról, hogy ez a Jeshua nem Jézus. Nem számít, nekem milyen érzés volt, ez a tapasztalat nem lehet valós. A kutyafáját, ez nem a valódi Jézus!

„Nézd, Jézus a Biblia oldalain él, és homályos ezoterikus szövegekben, és egyes emberek szívének reményében, de nem tudom elhinni, hogy Ő előtűnik valami fénysávból egy meditáció során a 20. századi Amerikában!”

Kicsit lejjebb hajtom a fejem.

„Mellesleg, még ha Ö is csinálja, ez nem az, melyre azok az üzenet birodalmak épültek, amihez emberek milliói ragaszkodtak és ragaszkodnak lelkük mélyén a reményeikben.

Istenem, Kendra én ilyen forrásból, mint ez, nem tudok üzeneteket megosztani másokkal! Ők, Ők… 

„Téged megfeszítenének?”  

Fejezte be a mondatomat eléggé zavaros arckifejezéssel. 

„Igen!”  Tör ki belőlem a válasz, aztán gyorsan összeszedem magam.  

„Nos, biztos, nem szó szerint, de most hagyjuk ezt!” 

Mindketten csendben vagyunk.  

„Marc.” 

"Igen?" 

„Mi van, ha Ők tévednek?”